A posztot egy bocsánatkéréssel kell kezdenem. Ugyan alaposan megbolydult az életünk a népsport körüli történések miatt, ez mégsem lehet indok arra, hogy heteken keresztül ráfogjuk az „úgyisköltözünkre” a hallgatásunkat. Eredetileg úgy lett volna, hogy Cartagena beharangozóként írok egy posztot a szerintemtörténésekről mostanában, de sok minden más miatt ez nem lett valósággá.
Viszont a téma meg rugalmasan időzíthető, így elmélkedés lesz belőle, amolyan hétvégi olvasnivaló gyanánt. Sok vélemény elhangzott a két vereség kapcsán, mivel én meg mind az összeset a neten nem olvas(hat)tam, lehet, hogy olyan oldalról közelítem meg a „válságot”, ami máshol nem hangzott el, de az is, hogy újat mondani már nem fogok.
A posztot egy bocsánatkéréssel kell kezdenem. Ugyan alaposan megbolydult az életünk a népsport körüli történések miatt, ez mégsem lehet indok arra, hogy heteken keresztül ráfogjuk az „úgyisköltözünkre” a hallgatásunkat. Eredetileg úgy lett volna, hogy Cartagena beharangozóként írok egy posztot a szerintemtörténésekről mostanában, de sok minden más miatt ez nem lett valósággá.
Viszont a téma meg rugalmasan időzíthető, így elmélkedés lesz belőle, amolyan hétvégi olvasnivaló gyanánt. Sok vélemény elhangzott a két vereség kapcsán, mivel én meg mind az összeset a neten nem olvas(hat)tam, lehet, hogy olyan oldalról közelítem meg a „válságot”, ami máshol nem hangzott el, de az is, hogy újat mondani már nem fogok.
Taktikai ellentmondások
A poszt címe konkrétan erre a jelenségre akar célozni, a Bilbao meccs legnagyobb problémájának ugyanis azt láttam, hogy két szék közül beestünk a pad alá. Már legalábbis taktikai értelemben.
Ha azt akartuk hinni, hogy az elmúlt évek állandósága után már soha nem következhet be változás a Barça játékában, akkor legkésőbb a múlt heti bajnokin kellett eljönnie a pillanatnak, amikor rá kell ébrednünk, mégis. Ha a maga klub nem is él meg identitásbeli problémát, szerintem a játékosok (közül néhányan) nagyon is. Év(tized)eken keresztül beléjük sulykolt alapvetéseket kellene nagyon rövid idő alatt feladniuk, év(tized)eken keresztül felvett beidegződéseket kellene (szerintem feldolgozhatatlanul) gyorsan levetkőzniük, mindezeken túl pedig irreálisan rövid idő alatt kellene megtanulniuk, még inkább készségszinten használniuk számukra testidegen játékelemeket.
A Bilbao meccs egyik hibája szerintem az volt, hogy a játékosainknak fogalma nem volt arról, mit kellene játszaniuk. Bár idén már láthattuk a Barçát átengedni a területet az ellenfélnek és gyakorlatilag kontrát játszani, a Bilbao ellen egyszerűen képtelenek voltak felismerni azt, hogy az ellenfél felfogása ugyanezt a taktikát diktálta volna. A Bilbao legyőzésének leginkább kézenfekvő (utólag könnyű rámondani: egyetlen) módja az lett volna, ha visszaállunk és hagyjuk őket szenvedni. Ugyanis a meccs bizonyos (csak nagyon rövid) periódusaiban pont ezt csinálták. Amikor felálltunk védekezni, ők se tettek mást, mint bátortalan próbálkozásokkal újra és újra visszaadták nekünk a labdát.
Amikor pedig megpróbáltuk a saját játékunkat játszani, egyrészt veszélyesebbek voltunk, ők meg még nálunk is sokkal inkább (a Barçától megszokott módon ajándékba kapott hatalmas területeknek köszönhetően). Ugyanakkor önmagában még ez sem lett volna feltétlenül végzetes, az viszont már igen, hogy (még?) nem tanultunk meg váltani a két játékrendszer között. Martino pár napja mondta el, hogy túl kevés ideje van edzéseken gyakorolni a csapattal. Ha nem is állíthatom, de elképzelhetőnek tartom, hogy – egyebek mellett – erre is gondolhatott. 
Évek óta mániám dicsérni a Valenciát, aminek az az oka, hogy ebben a legjobbak közé tartoznak. Képesek a meccsek bizonyos periódusaiban feltolt letámadást játszani, azonban (és velünk ellentétben) pontosan felismerik a pillanatot, amikor képtelenek fenntartani a dominanciát, de még ennél is fontosabb, hogy képesek rendezetten feladni a támadófutballt, és abból pillanatok alatt visszaállni a saját kapujuk elé. Ennek köszönhetően meglehetősen ritkán kerülnek abba a helyzetbe, hogy a maguk mögött hagyott nagy területeket képes legyen kihasználni az ellenfél.
Bár már láthatunk jeleket arra, hogy nálunk is lenne valami(cske) törekvés(ecske) erre, legalábbis Busquets idén megszaporodó taktikai szabálytalanságai erre látszanak utalni, mégis képesek vagyunk olyan elemi hibákat elkövetni, amik nem jelentettek problémát addig, amíg "elől meglőttük a négyet”. Az utóbbi öt évben sorozatosan benne volt a csapatban a fejetlen visszarendeződés, elég csak visszanézni, hogy a kapott góloknál milyen ritka az a védőnk, aki „véletlenül” a helyére mozog vissza egy-egy ellenfél kontránál. Még inkább az olyan védőnk, akinek a helyére kell visszamozognia, hisz minden-mindegy alapon valaki posztjától függetlenül próbálja meg felvenni az ellenfél (jó esetben labdás, rossz esetben üresen futó) játékosát.
A szervezett játékváltás már egy bajforrás, ugyanakkor az identitásbeli problémáink sokkal inkább abból adódnak, hogy vannak játékosaink, akik ilyen hosszú idő után képtelenek kivetkőzni magukból, és képtelenek NEM játszani a tiki-takát. Eszemben nincs nyugdíjba küldeni Xavit (nem is csak rá céloztam), de tény, hogy miután éveken keresztül alapjaiban határozta meg a játékunkat, most olyan 180 fokos fordulatnak kellene bekövetkeznie a felfogásában, amire szerintem nem is lenne képes. Ugyanakkor a visszavonulása közeleg, és ha nem akarunk éveket szenvedni, mire kialakul egy új csapat, akkor igenis el kell kezdenünk hosszabb időbeni perspektívákban is gondolkodni, túllépve a "mindig a következő meccsel foglalkozunk" felfogáson.
Csak feltételezni tudom, de akár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a Bilbao meccsen a játékosaink a pályán nagyon is felismerték, hogy védekező felfogásban kellene inkább gondolkodniuk, azonban az önmagukba vetett bizalom hiánya megakadályozta, hogy valósággá is legyen. Konkrétan arra gondolok, hogy miután nem eléggé bíznak még az új(onnan tanulgatott) játékelemekben, jobb híján ragaszkodtak a megszokotthoz, és próbálták meg a jól kitaposott ösvényen járva nyerni a meccset. Ha ez igaz, akkor viszont már a közeljövőben (és sorozatosan) bajunk lehet abból, hogy a játékosaink elkezdenek NEM hinni a játékrendszer mindenhatóságában. Alkothatják a közösséget akármilyen profik, az önbizalom márcsak törékeny dolog, ha pedig összetörik, akár végeláthatatlan lefelé tartó spirálba ránthat egyeseket, hosszabb távon pedig egy egész csapatot is. Mint ahogy egyes – ezt sugalló - jelek már érezhetők is. Már persze, ha az a célunk, hogy ezt lássuk mögöttük.
Mentális bajaink
A legnagyobb problémám az, hogy elkezdtünk bírózni. Ugyan egyelőre csak Busquets-től hallottuk a Bilbao vereség után automatikusan ezt felhozni kifogásként, senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy egyre csak szaporodni fog, ha gyakoribbá válnak a kudarcok. 
Persze tudom én, hogy „meszkeun”, azonban senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy csak a Madridnak, meg a Barça által legyőzött ellenfeleknek szokása bírózni. Nagyon is volt a Barcelona történelmének olyan időszaka, amikor ettől zengett a helyi sajtó, és természetesen a játékosok szájából se hangzott el semmi más a kínos végeredmények után – éveken keresztül. Hihetetlenül könnyű figyelmen kívül hagyni a külső körülményeket akkor, amikor nyerőszériában van egy csapat, annál nehezebb azonban folyamatosan csak önmagában keresni a hibát mindenkinek egy csapaton belül, amikor a pályán sorozatosan csak frusztrációk érik a játékosokat.
De a bírózáson túl is bosszant a rengeteg pofázás, amit a pályán láthatunk. Tapasztalatom szerint a bíró közreműködését illető megjegyzések száma egyenes arányban áll azzal, hogy pillanatnyilag mennyire nem megy adott játékosnak a foci. Szintén tapasztalatom szerint a sok pofázás ugyanakkor annak is jele (lehet!), hogy adott játékos éppen mennyire kezd elszállni magától. Magyarán: küzdelem és meló helyett mennyire gondolja úgy, hogy neki meg kell kapnia az általa elvárt védelmet a bírótól, merthogy az neki (érdemei elismeréseként, meg amúgy egyáltalán) alapból jár. Márpedig Rijkaard óta nagyon is tudhatjuk, hogy meló nélkül nincs siker, csak problémahegyek, meg négy szezon trófeák nélkül. (2001-2005)
Arról fogalmam nincs, hogy Martino mennyire képes motiválni és egyáltalán mentálisan kézben tartani a játékosokat, az biztos, hogy egy „félistenhez” (Pep) és egy olyan emberhez képest, aki már bizonyított a játékosok felé (Tito), hátrányban van. Kizárt dolog, hogy bárki is tiszteletlen merne lenni vele szemben, az azonban még nem nyert bizonyítást, hogy a játékosok maximálisan és feltételek nélkül elfogadják a döntéseit. Ez utóbbi főleg azért kérdőjel számomra, mert olvashattunk arról, milyen sokat egyeztet Xavival a csapat taktikáját érintő kérdésekről. Alapból ez természetes és nem is jelent problémát, de Martino nem „egy Johan Cruyff”, akinek „egy Pep Guardiola” hiába lett már játékosként is a meghosszabbított keze a pályán, elképzelhetetlen lett volna, hogy a tanítvány egyszer csak elkezdene ellentmondani a mester(é)nek. Bár logikus, ha Martino elfogad tanácsokat a csapat eszétől, hamar kényessé válhat az egyensúly kettejük között (is), ha bármilyen okból felmerül a bizalmatlanság a kapcsolatukban. Ha választanom kellene, azt mondanám, hogy napjaink (és Pep) Barçáját elsősorban Xavi határozta/határozza meg. Egyáltalán nem légbőlkapott feltételezés, hogy a jövő Barçáját alapjaiban változtatja meg az ő visszavonulása, és az utat, amelyen elindul a csapat, az ő hiánya – illetve az utóda, vagy annak hiányában az adott keret - szabja majd meg. Illetve Martino, hisz a döntés és az iránymutatás pillanatnyilag (de feltételezhetően még jó ideig) az ő kezében van. Az biztos, hogy semmi szükségünk egy "háborúra" a csapaton belül, amely ideológiai különbözőségek vonalán osztaná meg a játékosokat, esélytelenné téve a nyugodt és kiegyensúlyozott munkavégzést.
Ugyanakkor ha a játékosoknak vannak mentális problémáik, az minden egyébtől függetlenül is lehet Martino hatása. Vagy éppen a hatása egy bizonyos aspektusának a hiánya. Pep egyik legnagyobb erőssége tudottan az volt, ahogyan a játékosait motiválni tudta, Tito esetében viszont éppen tavasszal láthattuk, milyen szinten képes volt összezuhanni a csapat, amikor elvesztette a támogatását a távolléte miatt. De Martino se véletlenül említette a Bilbao meccs után, hogy a legjobban az zavarta, amilyen mértékben elvesztette a csapat a tartását a kapott gól után.
Az igazi veszély pedig ebben rejlik, hisz emlékezhetünk még arra, hogyan volt képes erőre kapni Rijkaard csapata, amikor hátrányba került és hogyan lépett pályára már eleve kétségekkel telve, amikor az utolsó két évében elvesztette mindennemű mentális hátterét. Amikor a Rijkaard csapat a csúcsát élte, egy-egy lőtt gól csupán annyit jelentett az ellenfeleknek, hogy miután „megráncigálták az oroszlán bajszát”, felkészülhettek a legrosszabbra, mert cserébe (nem ritkán komoly) vereséget könyvelhettek el. Pep korszakában erről nem is lehetett szó, hisz a csapat dominanciája folyamatos volt, szinte nem volt kérdés, hogy idővel majdnem mindenki megadja magát az ellenállhatatlan erőnek, amit a csapat a pályán közvetített. Azonban Martino esetében egyelőre csak egy átmeneti időszakról beszélhetünk, ahol a csapat hamar összezavarodhat két játékfelfogás között, arról nem beszélve, hogy a kettő közül az egyik passzív. Ez pedig egyenlő azzal, hogy a Barça (korábbi önmagához képest persze) kiengedi a kezéből a döntés jogát, és részben az ellenfélre bízza, mi lesz az adott meccs vége.
Ha nehéz is (úgy igazán és komolyan) elhinni, a csapat átalakulóban van. Ez az átalakulás pedig több mindent érinthet, több mindenre kihatással lehet és az sem biztos, hogy a végeredménye pozitív lesz. De legalábbis nem feltétlenül lesz rövid idő alatt pozitív, mert magával hozhat rosszabb átmeneti időszakokat is. Önmagában a taktikaváltás nem jelenti azt, hogy csak a meccsek összképe lesz számunkra kiszámíthatatlan és szokatlan, el kell fogadnunk, hogy kisebb-nagyobb mértékben, hosszabb-rövidebb időszak(ok)ra negatívan érintheti a játékosokat egyénenként és közösségként is. Miközben egyes játékosoknak meg éppen kiugró pozitívumokat hozhat. Bár egy edzőváltás után könnyen kimondjuk a szezon elején, hogy ne feltétlenül számítsunk gyors sikerekre, egészen más ezt megélni folyamatában, de pláne akkor, ha ahhoz vagyunk szokva, hogy a Barça minden egyes sorozatban egyértelmű esélyesnek számít, amelyben indul.
Bár Martino elhozza nekünk azokat a változásokat, amiket jó ideje szívesen látnánk, az út nem lesz feltétlenül egyenes, se könnyű.
