Szerintem máris igazam van, ha azt mondom, az előző meccs után joggal horkantak fel a Barça szurkolók azt látván, hogy a párharcban ismét döbbenetes számban megmutatkoztak a Madrid játékában a futballt labda nélküli rúgásként értelmező egyedei elemei.
Valójában nem tudom megmondani, hogy a jelenség visszatérésnek minősül-e (avagy mindvégig ott volt), mindenesetre gyanús, hogy igen, különben egyik-másik tavalyi meccs után nem beszélhettünk volna először a játékról és csak utána egyéb körülményekről. Ha viszont ismét megmutatkoztak, annak kell valami okának lennie, már persze azon túl, hogy miért ne tekinthetnénk természetesnek a jelenlétüket, ha sajnálatos módon hozzászoktattak minket az utóbbi évek?
De ha éppen hozzá is szoktattak, még nem feltétlenül kell elmennünk szó nélkül a jelenség mellett.
Szerintem máris igazam van, ha azt mondom, az előző meccs után joggal horkantak fel a Barça szurkolók azt látván, hogy a párharcban ismét döbbenetes számban megmutatkoztak a Madrid játékában a futballt labda nélküli rúgásként értelmező egyedei elemei.
Valójában nem tudom megmondani, hogy a jelenség visszatérésnek minősül-e (avagy mindvégig ott volt), mindenesetre gyanús, hogy igen, különben egyik-másik tavalyi meccs után nem beszélhettünk volna először a játékról és csak utána egyéb körülményekről. Ha viszont ismét megmutatkoztak, annak kell valami okának lennie, már persze azon túl, hogy miért ne tekinthetnénk természetesnek a jelenlétüket, ha sajnálatos módon hozzászoktattak minket az utóbbi évek?
De ha éppen hozzá is szoktattak, még nem feltétlenül kell elmennünk szó nélkül a jelenség mellett.
A legutóbbi kilencven percet figyelve fogalmazódott meg bennem a kérdés, amely azt célozta, hogy mi is lehet(ett) a Real elsődleges szándéka? Ahogy pedig haladt előre az idő, egyre határozottabban az tűnt fel, hogy igyekeztek a meccset a lehetőségekhez képest folyamatosan 1-1-ekre lebontani. Hogy ebben mi a jó? Két oka is van.
Az egyik, hogy ez lehetőség tördelni az ellenfél (össz)játékát, ami a Barça ellen máris jó választás, a másik pedig, hogy ezzel esélyt teremtenek maguknak a játék(osok) fizikai jellemzőit előtérbe helyezni. Az 1-1 kiváló megoldás a saját csapat támadóharmadában (például akkor, ha van egy CR a csapatban), szintén használható felfogás a középpályát megnyerni (a világ focija amúgy is itt dől el, a Barça ellen meg pláne kiemelten fontos terület), ugyanakkor borzasztó veszélyeket rejt a saját védőharmadban. Főleg akkor, ha egy csapat kerete egyszerűen nem alkalmas erre.
Azonnal folytatom az előző gondolatsor fejtegetését, de mivel most értünk a legizgalmasabb ponthoz (=ha a Real keretét alkalmatlannak minősítem, akkor hátha jön valami szaftos beszólás is feléjük), drámailag hatásszünetet keltek. Ugyanis elgondolkodtam azon, miért éppen most tűnt fel nekem az 1-1-ekre törekvés a felfogásukban?
Az egyik lehetőség, hogy korábban is volt, de a csapatszintű mozgások mögött nem volt ennyire érzékelhető, a másik pedig, hogy ez konkrét reakció volt az idei Barçára. Mivel eszemben nincs elvenni Josétól az érdemet, hogy olykor használja a fejét mondjuk egy samponreklámban, nekem inkább a második a szimpatikus, arról nem is beszélve, hogy így én is okosabbnak tűnök.
Titoval a Barça a pályára hozta azt, hogy a támadóharmadban immár nem akarja folyamatosan megoldhatatlan feladatok elé állítani az egyes játékosokat, ezért igyekszik a pálya minden kisebb területén minden pillanatban létszámfölényes, de legalábbis létszámazonos szituációkat kialakítani. A tavaly látottakkal szemben ez mindenképpen jelentős változás, ezenkívül ésszerű reakció, ha el akarjuk kerülni (ki akarjuk javítani) az előző szezon hibáit. Más kérdés, hogy szerintem éppen emiatt kapunk szokatlanul sok gólt idén.
Ha a saját támadóharmadomba akarok több embert, akkor azt nyilván valahonnan el kell vonnom, ezzel viszont csorbul a középpálya szűrőhatékonysága, a védelem pedig sokkal nagyobb számban fog létszámazonos, vagy éppen létszámhátrányos helyzettel szembenézni. Ha megfigyeljük a kapott gólokat, észre is vehető, hogy jellemzően ezekből (=a védelemre tompítás nélkül érkező ellenfelek támadásaiból) kapjuk a gólokat. 
Mivel Tito megerősítette a játékoslétszámot illetően a saját támadóharmadunkat, de ráadásul a csapat arra is képes, hogy hihetetlenül gyorsan és - még a Barçához szokott szemünknek is döbbenetesen - pontosan kreatív játékot játsszon kis területeken, az ellenfél számára az egyetlen lehetőség, ha semmiképpen nem engedi, hogy a támadásvezetés eljusson eddig.
Ekkor viszont a buszparkoláson túl (=már a játékosokat se engedi be oda) lehetőség lehet az, hogy megpróbálja megakadályozni a labda eljuttatását a konkrét veszélyzónába. Ennek pedig lehet egyik megoldása, hogy éppen ezekkel az 1-1-ekkel állítja meg a Barçát már a középpályán. Nem kizárt, hogy ezt a szándékot vettem én észre az előző meccsen, így az sem kizárt, hogy nem beszélek ostobaságokat. De visszatérve az előző gondolatmenethez: a játék 1-1-re bontása tartogat előnyöket, azonban borzasztóan veszélyes a saját védővonalra nézve, beleértve a középpálya védekező szekcióját is. 
Ha az 1-1 támadó oldalán „vagyok”, akkor lehetek kreatív, ötletes, megpróbálkozhatok (sőt meg is kell próbálkoznom!) a labdarúgás szimpatikus elemeivel párharcokat nyerni. Cselezhetek, trükközhetek, kereshetek látványos támadáskombinációkat, összegezve érvényesülhet egy 1-1-ben (de akár létszámhátrányban is) jó játékos minden pozitív tulajdonsága.
Viszont ha az 1-1 védekező oldalán „vagyok”, akkor már eleve negatívumot viszek a futballba (=nem a labdarúgás sava-borsát, a gólszerzést támogatom), bár érdemes megemlíteni, hogy voltak már a futballtörténelemben olyanok, akik tudták elegánsan prezentálni ezt a műfajt, hisz a védőlegendák se a semmiből lesznek. Na meg persze létezik a legrosszabb változat, mely szerint művelhetem akként is ebbéli tevékenységemet, mint például Arbeloa, aki gyakorlatilag az 1-1-es szituációkat bemutató képekkel illusztrálhatná az „Egy faipari szakmunkás kalandjai a futballpályán” című önéletrajzi könyvét. Ja nem is! Csak mindig elfelejtem, hogy a visszataszító viselkedés mértékegysége még akkor is Dani Alves, ha a pályán se volt, viszont kell egy jó kifogás.
Továbblépve, lássuk, mi kell ahhoz, hogy valaki hatékony lehessen az 1-1 védekező oldalán? Alapból adja magát, hogy érvényesülhetnek a fizikai jellemzők (Madrid erény), de ezen túl már olyan képességekre van szükségem, ami nagyon is hiányzik egyes Real játékosból.
Az első és legfontosabb, a higgadtság, a második a koncentráció (kilencven percen keresztül!), és csupán a harmadik a képesség arra, hogy lehetőség szerint szabályos megoldásokkal állítsam meg az ellenfelet. (Ez pedig azért van, mert hiába „vagyok” én a világ legkiválóbb védőjátékosa az edzéseken, ebből semmi nem fog kiderülni, ha versenyszituációban képtelen vagyok ugyanezt bebizonyítani.) Ahogy látjuk, alig említettem fizikai jellemzőket, és csupán a negyedik szempont az, ami tanulható, a maradék pedig mentális erőállapot kérdése. Amely mentális erőállapot hamar veszít hatékonyságából stresszhelyzetben. Hogy mit értek stresszhelyzet alatt? A párharc közelmúltját és a Barça játékosait.
Szerintem mindenki által elfogadható tény, hogy az utóbbi évek történései mélyre taszították a Madrid játékosait fejben-lélekben. A soha véget nem érőnek tűnő Barça dominancia, a frusztráció, a kilátástalanság érzése sorozatosan az egymás elleni meccsek után, mind-mind nagyon kemény kihívások, amik nem múlnak el nyomtalanul néhány sikerrel megvívott meccs után sem.
Én azt feltételezem, több pozitív élmény kell ahhoz, hogy végleg begyógyuljanak a sebek, és felépüljön az a belső erő, ami aztán hosszútávon önbizalmat és tartást ad az egyes játékosoknak, ezen keresztül pedig az egész csapatnak.
Ugyanakkor továbbra is fennálló szempont az a borzasztó nyomás, amit a Barça játékosai jelentenek – ebben az esetben – a Madrid játékosaira. Messi és Iniesta minden védő rémálma, Cesc fejbeni gyorsasága a világ élmezőnyébe tartozik, Sánchez pályafutása lehet éppen a mélypontján, akkor is harap és küzd a pályán, Villa olyan szinten ismeri a védőket és a feltételezhető reakcióikat, ami bármikor gyilkos fegyverré teheti.
Pedro játszhat akármilyen gyengén, állandóan ott zizeg és nem hagy egy pillanatnyi levegővételt sem, Busquets-től és Xavitól szinte képtelenség szabályosan elvenni a labdát, ráadásul utóbbi életveszélyes, ha váratlanul felbukkan támadóharmadban. (Vagy akárcsak "gyilokpassz" távolságra ahhoz mérten.)
És akkor még nem beszéltem Alves-ről (aki önmagában már a jelenlétével egy halálosan idegesítő fickó) Albáról, Thiagoról és Adrianoról akik mind lehetnek váratlanok, egyben kiszámíthatatlanok és végzetesek is. A leírtak mind-mind nagyon kemény és folyamatos stresszhelyzetet idéznek elő, ami akkor is megoldást kíván, ha nem vagyok pszichológus, és elképzelhető, hogy azt se tudom, miről beszélek. 
Miután kellő alapossággal felvázoltam, amit én a pillanatnyi helyzetnek vélek, jöjjön a konklúzió. Tekintve, hogy milyen elvárásokat támaszt egy-egy Barça meccs a Madrid játékosai felé, és ezt összevetve az egyéni képességeikkel, én azt gondolom, szimplán irreális elvárás tiszta játékot feltételezni tőlük.
Az én értelmezésemben itt egyszerűen az a helyzet, hogy bizonyos feladatokra alkalmatlan emberektől várják el a feladatok megoldását, ráadásul még azt sem teszik meg, hogy a lehetőségekhez képest a legjobb hátteret biztosítsák számukra. (Jé, ez tökre Magyarország…) Arról nem beszélve, hogy ez a rengeteg 1-1-es szituáció éppen az egyénekre hárít elviselhetetlen terhet, amit ráadásul nem is könnyítenek meg azzal, hogy csapatként értelmezzék a közösséget.
Márpedig ők nem értelmezik így, hiszen kialakul(t) egy nagyon éles válaszvonal az egyszemélyű vezetés és a játékosok között. Azzal, hogy nincs nyilatkozat, amelyből ki ne érezhetnénk, a „Jó napot kívánok! I. (Nagyszerű) José vagyok, és mellesleg van csapatom is” (az enyém, nem a mienk!) felhangot, az edző folyamatosan kiemeli (=kivonja) magát a közösségből, ez pedig hosszútávon beépül(t) a kollektív(a) tudat(á)ba.
Amikor meg igazán bele kellene állni egy "ütésbe", azzal mutat példát, hogy belök a kötelek közé egy bábut, ő meg a háttérből duzzog, mondván, hogy a rosszindulatú sajtó magának köszönheti a kialakult helyzetet. Mi is láttuk ámokfutni éppen eleget Van Gaalt, ne lepődjön meg senki, ha a végkifejlet ugyanaz (lesz). De mi lesz a végeredménye a folyamatnak? A Real egyes játékosai szinte percenként összeomlanak a pályán, ezenkívül megszületik a Barcelona reakciója is.
Az előző meccs utolsó tíz percében jött el egy pillanat, amikor Alonso irdatlanul felrúgta Messit, majd igyekezett elnézést kérni tőle, ezért lehajolt, hogy felsegítse. Ő erre a lehető legjobb módon reagált: látványosan elfordult tőle, jelezve, hogy köszöni szépen, de tőle nem kell egy ilyen alattomos megmozdulás után elnézést kérni. (Ld. még a szótárban „anyádat!” címszó alatt). Az említett Real játékosok összeomlásának azonban van egy másik aspektusa is, ez pedig a kiútkeresés a stresszhelyzetből. Amelynek egyik lehetséges módja a kifogáskeresés, ezen belül pedig a színjáték. 
Színjátékot mondtam volna? Meglepő, hogy egy Barça szurkoló említ ilyet, pedig bizony arról van szó! A nyilvánvaló szabálytalanságok után bíróra legyinteni, lekezelően a földön fekvő ellenfélnek ugatni, esetenként teátrálisan felrángatni a „szimuláló” Barça játékost, emellett folyamatosan eltúlzott mimikával elbagatellizálni a szituációkat és értetlenkedni, ugyanolyan színjáték, mint amivel pont minket szoktak megvádolni.
Már persze elsősorban azok, akik évente két Barça meccset ülnek végig, abba is csak azt hajlandók belelátni, ami nekik tetszik, és különben is a „Buszkecc meg az Alves, meg az egész Barça, az egy szimulálós színész…”. Csakhogy ezt a (Madrid előadásában látható) színészkedést és a bíró befolyásolását sokkal kényelmesebb nem észrevenni, amúgy meg a José Agymosás Nagy Bibliájában nincs is benne. A Real játékosai ugyanúgy befolyásolják a bírót, mint ahogy azt teszik a Barcelona játékosok, a különbség annyi, hogy ők már eleve egy évekre visszanyúló propaganda-hadjárat támogatását (=az események (ál)legalizálását) is élvezik a háttérből. 
Egy megjegyzés, ami idekívánkozik, ha már szimulálást említettem az előbb. Kivétel nélkül minden egyes esetről kiderült, hogy nyilvánvaló szabálytalanságról van szó, így a szimulálás már eleve nem állja meg a helyét! Nem vagyok vak, egyáltalán nem vitatom, hogy vannak játékosaink, akik túljátsszák az eseteket, de kivétel nélkül mindig valós események a kiváltó okok, és ez nem is meglepő.
Tudomásul kellene már végre venni, hogy a Barça játékosok nem csak az unásig ismert passzolgatást tanulják meg gyerekkoruktól kezdve, de azt is, hogyan fedezzék szinte tökéletesen a labdát. Aki egy kicsit is végiggondolja, hamar rájöhet arra, hogy egy fizikálisan gyengébb játékosnak egyszerűen nincs más lehetősége, ha érvényesülni akar a pályán, mint az, hogy megtanulja nem a fizikai erejére támaszkodva megvédeni a labdát minden helyzetben! Ezt pedig csak úgy teheti meg, ha olyan szinten megtanul a labdával bánni, amivel már eleve szinte lehetetlenné teszi, hogy tiszta eszközökkel megállítsák. Ettől persze meg lehetne próbálni, és vannak olyan ellenfelek is, akik elsősorban taktikai elemekben (=csapatmunkában) gondolkodnak, azonban ez pillanatnyilag nem a Real Madrid.
Aki nem hiszi, amit az előbb leírtam, csak nézze meg, voltaképpen mit csinál Messi? Mi az a játékelem, amiben ő magasan kiemelkedik az egész futballtársadalomból? Maximális futássebességgel képes folyamatosan olyan közel tartani a lábához a labdát, hogy szinte képtelenség oda beszúrni egy tiszta szerelési kísérletet. Messi legnagyobb erénye, hogy új dimenziókba emelte a labdafedezés fogalmát és bennem él a gyanú, hogy erre egyszerűen a fizikai hiányosságai miatt kényszerült. De ha Messi nem elég példának, idevehetem Iniestát, Xavit és Busquets-et is, a múltból pedig egy Josep Guardiola és egy Johan Cruyff nevű fiatalembert, akiket fizikálisan alkalmatlannak véltek a futball nevű játék űzésére, mégis lett belőlük valaki. Mindegyikük mestere (volt) a labdafedezésnek, és még ha nem is nevezhetem elsőszámúnak, de az érvényesülésükhöz létfontosságú képesség (volt) ennek megléte. Amíg pedig a futball jelenlegi szabályai érvényben maradnak, önmagában a fizikai erő nem is fogja eldönteni, hogy ki birtokolja (többet) a labdát. 
Tévedés ne essék, a poszt egy pillanatig nem akart felmentést adni a Real játékosok közül többnek a minősíthetetlen viselkedésére, csupán arról van szó, hogy a magam gondolataiból kiindulva próbáltam vázolni a helyzetet.
Egy pillanatig nem örülök annak, hogy alattomos megfélemlítést kell bámulnom futballmeccs címszó alatt, mélységesen sajnálom a párharc ilyen szintű lemocskol(ód)ását, valamint őszintén remélem, hogy a Barça a pályán vesz nemes elégtételt. Egy pillanatig nem szurkolok valami ellen (=ellenfelek, közte elsősorban a Real), továbbra is valami mellett (=a Barça) teszem le a voksom. De amikor ilyen durván és sorozatosan megsértik a kedvenc csapatomat, akkor igenis megmozdul bennem a gondolat, hogy ne csak azért győzzünk, mert az nekünk jó, de egy kicsit azért is, mert az nekik rossz!
Ma este azért megyünk, hogy a következő alkalommal Abidalnak már ne csak a meze lehessen a pályán! Visca el Barça!
