És azok az emberek ott álltak a Camp Nou lelátóján, énekelték a Barca-himnuszt, mintha minden tökéletesen alakult volna; mintha életük csapata jutott volna BL-döntőbe; simogatták a címert a mezükön, lobogtatták a zászlójukat. Mi pedig ültünk egy budapesti lakásban a tévé előtt, földre rogyva; néztünk egymás könnyes szemébe, és baromi büszkén zokogtunk. Összeölelkezve vigasztaltuk egymást: nem baj, hiszen ott a következő év; nem baj, hiszen mi mindent átéltünk, ami gyönyörű; mert legyünk bár hungarokatalánok, legyünk divatmakik, mi tudjuk, mennyire őszintén tudunk rajongani ezekért az emberekért. Mert akkor is imádatunk kedves személyei, amikor kihagyják a büntetőt; amikor nem sikerül 10 ember ellen sem bepréselni azt a megváltó gólocskát.
Pedig mesésen alakult. Busi, aki az odavágón képes volt az üres kapu felé lőni (fejelni? már nem is emlékszem), most ott volt, és nem remegett. És Iniesta is ott volt, akiről fél perccel korábban panaszoltuk, hogy nincs jól, minden labdáról elkésik… mi lesz így vele? Amint kimondtuk, jött a varázslatos gól. Címvédés? Címvédés. Én elhittem. Mert olyan nincs, hogy a Chelsea jusson tovább. 2009-ben, ama bizonyos Övrebős meccsen még a 92. percben is hittem, hogy itt nem lehet angol házidöntő. És akkor is Iniesta. És felötlött bennem – jó magyarként –, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…”. Mert szabadságharcok már nincsenek, felváltották azokat a labdarúgás szent küzdelmei. A férfiak már nem a vérmezőn, hanem a focipályán vívják háborúikat. A puskát felváltotta a labda, de a céljuk mit sem változott: győzni.
És mégis. Most annyi hű kebel hiába szakadt meg. Sejtettük már a szünetben is. 10 ember nagyon makacs legénység, olyankor mindenki azt gondolja, rajta múlik majd minden; és kettőzött erővel tolja, és százszor annyit bír. 80 percnyi támadásnak ki tudna ellenállni? Most a kiállított játékos helyett is harcolni kell, az adrenalin megnő, és nincs fájdalom, nincs lehetetlen. Hősök, katonák, harcosok, férfiak – mindkét oldalon. Nagyszerű emberek, akik tudtak nyerni, tudtak veszíteni.
És Torres? A Kölyök, aki Spanyolország negyvenéves igazságtalan Eb-buktájának vetett véget góljaival, női szívek csücske, legszebbike; aki eladta a lelkét az ördögnek, és Mephistóként próbált önmagával elszámolni. Aki vergődött a zsold és a szív kettős foga közé szorítva. Akit már mindenki leírt, körberöhögött, elvégre miféle ember az, aki 50 millió Euróért évente 2 gólt talál vérbeli tüzér létére? Hát ilyenféle. Hittem még az utolsó percekben is; hittem, hogy megismétlődik; hogy az egyik csak beakad, nem fogják már bírni a londoniak fejben, lábbal. De nem gondoltam Torresre. Nem gondoltam rá, akit olyan szívesen nézegettem válogatott meccsek alkalmával, akiről már videók tucatjait elemeztem végig: milyen tehetséges, mennyire kiváló a rúgótechnikája, micsoda ütemérzékkel rendelkezik… Eszembe sem jutott, hogy majd ő… Az olyan, lenne, mint a Ryan közlegény megmentése, ahol csak Ryan éli túl, a csapat meg, akit érte küldtek, otthagyja a fogát. És ezt a giccset kizárólag Spielbergnek nézem el. De az élet… az élet… forgatókönyvei sem íródnak más ceruzával.
Mert az a zseniális kisember, az a kis törpe, aki csodálatra késztet milliókat; és akit még az is tátott szájjal tud bámulni, aki direkt utálja – szóval ő hagyta ki. Összejön neki tízből nyolcszor vagy kilencszer, most nem. Ha egy film ennyire szemérmetlenül tragikus, kikapcsolom, mert hiteltelen. Mi az, hogy éppen ő rúgja a büntetőt kapufára? Persze, a szokásos sportfilmes fordulat, tragédia, csak hogy könnyet facsarjon a szemekből.
Én nem ilyen lovat akartam. Én látni akartam Guardiola nagy futását az oldalvonal mellett, helyette megkaptam a legcsúfabb szatírát; olyat, amilyet még álmodni sem lehet. Tényleg, mintha egy másfél órás drámát láttunk volna, egy reklámmal közte. Azt hittem, tudom, mi lesz a vége. De nem számítottam arra, hogy a sport is tud filmvégi csavarokat – és hogy itt is lesz egy. Ők meg csak énekeltek ott a Camp Nou lelátóján, mert ők boldogan nyugtázták az elmúlt 4 évet. Mi pedig zokogtunk a tévé előtt – büszkén, és arra gondolva, hogy lesz majd jövőre.
Moldován Tünde
pusztai_zseni És azok az emberek ott álltak a Camp Nou lelátóján, énekelték a Barca-himnuszt, mintha minden tökéletesen alakult volna; mintha életük csapata jutott volna BL-döntőbe; simogatták a címert a mezükön, lobogtatták a zászlójukat. Mi pedig ültünk egy budapesti lakásban a tévé előtt, földre rogyva; néztünk egymás könnyes szemébe, és baromi büszkén zokogtunk. Összeölelkezve vigasztaltuk egymást: nem baj, hiszen ott a következő év; nem baj, hiszen mi mindent átéltünk, ami gyönyörű; mert legyünk bár hungarokatalánok, legyünk divatmakik, mi tudjuk, mennyire őszintén tudunk rajongani ezekért az emberekért. Mert akkor is imádatunk kedves személyei, amikor kihagyják a büntetőt; amikor nem sikerül 10 ember ellen sem bepréselni azt a megváltó gólocskát.
És azok az emberek ott álltak a Camp Nou lelátóján, énekelték a Barca-himnuszt, mintha minden tökéletesen alakult volna; mintha életük csapata jutott volna BL-döntőbe; simogatták a címert a mezükön, lobogtatták a zászlójukat. Mi pedig ültünk egy budapesti lakásban a tévé előtt, földre rogyva; néztünk egymás könnyes szemébe, és baromi büszkén zokogtunk. Összeölelkezve vigasztaltuk egymást: nem baj, hiszen ott a következő év; nem baj, hiszen mi mindent átéltünk, ami gyönyörű; mert legyünk bár hungarokatalánok, legyünk divatmakik, mi tudjuk, mennyire őszintén tudunk rajongani ezekért az emberekért. Mert akkor is imádatunk kedves személyei, amikor kihagyják a büntetőt; amikor nem sikerül 10 ember ellen sem bepréselni azt a megváltó gólocskát.
Pedig mesésen alakult. Busi, aki az odavágón képes volt az üres kapu felé lőni (fejelni? már nem is emlékszem), most ott volt, és nem remegett. És Iniesta is ott volt, akiről fél perccel korábban panaszoltuk, hogy nincs jól, minden labdáról elkésik… mi lesz így vele? Amint kimondtuk, jött a varázslatos gól. Címvédés? Címvédés. Én elhittem. Mert olyan nincs, hogy a Chelsea jusson tovább. 2009-ben, ama bizonyos Övrebős meccsen még a 92. percben is hittem, hogy itt nem lehet angol házidöntő. És akkor is Iniesta. És felötlött bennem – jó magyarként –, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…”. Mert szabadságharcok már nincsenek, felváltották azokat a labdarúgás szent küzdelmei. A férfiak már nem a vérmezőn, hanem a focipályán vívják háborúikat. A puskát felváltotta a labda, de a céljuk mit sem változott: győzni.
És mégis. Most annyi hű kebel hiába szakadt meg. Sejtettük már a szünetben is. 10 ember nagyon makacs legénység, olyankor mindenki azt gondolja, rajta múlik majd minden; és kettőzött erővel tolja, és százszor annyit bír. 80 percnyi támadásnak ki tudna ellenállni? Most a kiállított játékos helyett is harcolni kell, az adrenalin megnő, és nincs fájdalom, nincs lehetetlen. Hősök, katonák, harcosok, férfiak – mindkét oldalon. Nagyszerű emberek, akik tudtak nyerni, tudtak veszíteni.
És Torres? A Kölyök, aki Spanyolország negyvenéves igazságtalan Eb-buktájának vetett véget góljaival, női szívek csücske, legszebbike; aki eladta a lelkét az ördögnek, és Mephistóként próbált önmagával elszámolni. Aki vergődött a zsold és a szív kettős foga közé szorítva. Akit már mindenki leírt, körberöhögött, elvégre miféle ember az, aki 50 millió Euróért évente 2 gólt talál vérbeli tüzér létére? Hát ilyenféle. Hittem még az utolsó percekben is; hittem, hogy megismétlődik; hogy az egyik csak beakad, nem fogják már bírni a londoniak fejben, lábbal. De nem gondoltam Torresre. Nem gondoltam rá, akit olyan szívesen nézegettem válogatott meccsek alkalmával, akiről már videók tucatjait elemeztem végig: milyen tehetséges, mennyire kiváló a rúgótechnikája, micsoda ütemérzékkel rendelkezik… Eszembe sem jutott, hogy majd ő… Az olyan, lenne, mint a Ryan közlegény megmentése, ahol csak Ryan éli túl, a csapat meg, akit érte küldtek, otthagyja a fogát. És ezt a giccset kizárólag Spielbergnek nézem el. De az élet… az élet… forgatókönyvei sem íródnak más ceruzával.
Mert az a zseniális kisember, az a kis törpe, aki csodálatra késztet milliókat; és akit még az is tátott szájjal tud bámulni, aki direkt utálja – szóval ő hagyta ki. Összejön neki tízből nyolcszor vagy kilencszer, most nem. Ha egy film ennyire szemérmetlenül tragikus, kikapcsolom, mert hiteltelen. Mi az, hogy éppen ő rúgja a büntetőt kapufára? Persze, a szokásos sportfilmes fordulat, tragédia, csak hogy könnyet facsarjon a szemekből.
Én nem ilyen lovat akartam. Én látni akartam Guardiola nagy futását az oldalvonal mellett, helyette megkaptam a legcsúfabb szatírát; olyat, amilyet még álmodni sem lehet. Tényleg, mintha egy másfél órás drámát láttunk volna, egy reklámmal közte. Azt hittem, tudom, mi lesz a vége. De nem számítottam arra, hogy a sport is tud filmvégi csavarokat – és hogy itt is lesz egy. Ők meg csak énekeltek ott a Camp Nou lelátóján, mert ők boldogan nyugtázták az elmúlt 4 évet. Mi pedig zokogtunk a tévé előtt – büszkén, és arra gondolva, hogy lesz majd jövőre.
Moldován Tünde
pusztai_zseni És azok az emberek ott álltak a Camp Nou lelátóján, énekelték a Barca-himnuszt, mintha minden tökéletesen alakult volna; mintha életük csapata jutott volna BL-döntőbe; simogatták a címert a mezükön, lobogtatták a zászlójukat. Mi pedig ültünk egy budapesti lakásban a tévé előtt, földre rogyva; néztünk egymás könnyes szemébe, és baromi büszkén zokogtunk. Összeölelkezve vigasztaltuk egymást: nem baj, hiszen ott a következő év; nem baj, hiszen mi mindent átéltünk, ami gyönyörű; mert legyünk bár hungarokatalánok, legyünk divatmakik, mi tudjuk, mennyire őszintén tudunk rajongani ezekért az emberekért. Mert akkor is imádatunk kedves személyei, amikor kihagyják a büntetőt; amikor nem sikerül 10 ember ellen sem bepréselni azt a megváltó gólocskát.
Pedig mesésen alakult. Busi, aki az odavágón képes volt az üres kapu felé lőni (fejelni? már nem is emlékszem), most ott volt, és nem remegett. És Iniesta is ott volt, akiről fél perccel korábban panaszoltuk, hogy nincs jól, minden labdáról elkésik… mi lesz így vele? Amint kimondtuk, jött a varázslatos gól. Címvédés? Címvédés. Én elhittem. Mert olyan nincs, hogy a Chelsea jusson tovább. 2009-ben, ama bizonyos Övrebős meccsen még a 92. percben is hittem, hogy itt nem lehet angol házidöntő. És akkor is Iniesta. És felötlött bennem – jó magyarként –, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…”. Mert szabadságharcok már nincsenek, felváltották azokat a labdarúgás szent küzdelmei. A férfiak már nem a vérmezőn, hanem a focipályán vívják háborúikat. A puskát felváltotta a labda, de a céljuk mit sem változott: győzni.
És mégis. Most annyi hű kebel hiába szakadt meg. Sejtettük már a szünetben is. 10 ember nagyon makacs legénység, olyankor mindenki azt gondolja, rajta múlik majd minden; és kettőzött erővel tolja, és százszor annyit bír. 80 percnyi támadásnak ki tudna ellenállni? Most a kiállított játékos helyett is harcolni kell, az adrenalin megnő, és nincs fájdalom, nincs lehetetlen. Hősök, katonák, harcosok, férfiak – mindkét oldalon. Nagyszerű emberek, akik tudtak nyerni, tudtak veszíteni.
És Torres? A Kölyök, aki Spanyolország negyvenéves igazságtalan Eb-buktájának vetett véget góljaival, női szívek csücske, legszebbike; aki eladta a lelkét az ördögnek, és Mephistóként próbált önmagával elszámolni. Aki vergődött a zsold és a szív kettős foga közé szorítva. Akit már mindenki leírt, körberöhögött, elvégre miféle ember az, aki 50 millió Euróért évente 2 gólt talál vérbeli tüzér létére? Hát ilyenféle. Hittem még az utolsó percekben is; hittem, hogy megismétlődik; hogy az egyik csak beakad, nem fogják már bírni a londoniak fejben, lábbal. De nem gondoltam Torresre. Nem gondoltam rá, akit olyan szívesen nézegettem válogatott meccsek alkalmával, akiről már videók tucatjait elemeztem végig: milyen tehetséges, mennyire kiváló a rúgótechnikája, micsoda ütemérzékkel rendelkezik… Eszembe sem jutott, hogy majd ő… Az olyan, lenne, mint a Ryan közlegény megmentése, ahol csak Ryan éli túl, a csapat meg, akit érte küldtek, otthagyja a fogát. És ezt a giccset kizárólag Spielbergnek nézem el. De az élet… az élet… forgatókönyvei sem íródnak más ceruzával.
Mert az a zseniális kisember, az a kis törpe, aki csodálatra késztet milliókat; és akit még az is tátott szájjal tud bámulni, aki direkt utálja – szóval ő hagyta ki. Összejön neki tízből nyolcszor vagy kilencszer, most nem. Ha egy film ennyire szemérmetlenül tragikus, kikapcsolom, mert hiteltelen. Mi az, hogy éppen ő rúgja a büntetőt kapufára? Persze, a szokásos sportfilmes fordulat, tragédia, csak hogy könnyet facsarjon a szemekből.
Én nem ilyen lovat akartam. Én látni akartam Guardiola nagy futását az oldalvonal mellett, helyette megkaptam a legcsúfabb szatírát; olyat, amilyet még álmodni sem lehet. Tényleg, mintha egy másfél órás drámát láttunk volna, egy reklámmal közte. Azt hittem, tudom, mi lesz a vége. De nem számítottam arra, hogy a sport is tud filmvégi csavarokat – és hogy itt is lesz egy. Ők meg csak énekeltek ott a Camp Nou lelátóján, mert ők boldogan nyugtázták az elmúlt 4 évet. Mi pedig zokogtunk a tévé előtt – büszkén, és arra gondolva, hogy lesz majd jövőre. pusztai_zseni
