Nyárra terveztünk egy posztsorozatot, ami nem annyira a Barcáról és a fociról szólt volna, hanem - némi közösségépítő szándékkal - a blog olvasóiról és íróiról. Ennek eredménye, az ubiszezonban beállt passivity-zésünk miatt, egy kupac félbemaradt cucc és kereken nulla darab poszt lett. Szerencsére év közben is vannak kisebb-nagyobb holtidők, amikor ezeket felhasználhatjuk. (Sőt, külön jól jönnek...) Az első darab - a hatásvadász cím ellenére - azért szigorúan foci témájú lesz.
Nyárra terveztünk egy posztsorozatot, ami nem annyira a Barcáról és a fociról szólt volna, hanem - némi közösségépítő szándékkal - a blog olvasóiról és íróiról. Ennek eredménye, az ubiszezonban beállt passivity-zésünk miatt, egy kupac félbemaradt cucc és kereken nulla darab poszt lett. Szerencsére év közben is vannak kisebb-nagyobb holtidők, amikor ezeket felhasználhatjuk. (Sőt, külön jól jönnek...) Az első darab - a hatásvadász cím ellenére - azért szigorúan foci témájú lesz.
Oké, most már elárulom: összeállítottuk mindketten a minden idők legjobb tizenegye válogatottunkat, most rajtatok a sor, hogy eldöntsétek szerintetek melyik a faszipántosabb. Habár a szabályokban semmit nem rögzítettünk, végülis mindketten tartottuk magunkat ahhoz, hogy csak olyan játékosokat válogattunk be, akiket valóban láttunk játszani. John kb. kettővel több vébére emlékszik, mint én - ezt a hendikeppet azzal egyenlítettük ki, hogy én az ő csapata ismeretében állítottam össze az enyémet. Ezeket azért is volt fontos elmondani, mert így mindketten tudjuk majd mire fogni az esetleges vereséget. Elsőnek bemutatkozik
johneagle11 és az "Attacking brilliance".
Dino Zoff - ő volt számomra "a kapus, aki soha nem kap gólt". Persze még gyerekfejjel láttam őt ilyennek, és meg is lepődtem, amikor ez olykor előfordult.
Eric Gerets - ő volt az első játékos, akiről a magam agyából kiindulva tudtam, hogy jó, és azt is, hogy miért jó játékos. Egyike volt az első szélső védőknek, akik manapság látható szinten képesek voltak megsegíteni a támadásokat, ráadásul az emlékeimben átjátszhatatlan játékosként maradt meg.
Garaba Imre - számomra ő volt az "első Puyol". '86-ban már felfogtam, hogy mi miért történik a pályán, és a VB ugyan hatalmas csalódás lett, de előtte a selejtezők és a 3-0-s magyar-brazil életem máig emlékezetes eseményei. Gerets-szel együtt ő lett számomra az átjátszhatatlan, a végletekig kemény, de alapvetően tiszta védők alaptípusa.
Ronald Koeman - életem első Barça meccse a '92-es BEK döntő volt, valahol törvényszerű, hogy számomra mai napig ő "A" védő. Garabához hasonlóan a sziklaszilárd védőmunkája volt lenyűgöző, az meg döbbenet, amilyen mennyiségben termelte a gólokat.
Carles Puyol - balhátvéd ugyan nem lesz így a csapatban, de őt semmiképpen nem hagyhattam ki. Szerintem nem is kell mondani róla semmit, perpillanat elképzelni nem tudom, mi lesz a Barçával nélküle.
Lothar Matthaus - az első játékos volt, akinél felfedeztem, mennyit számít a játékintelligencia. Az a játék, amit a '90-es VB-n nyújtott, a mai napig etalon számomra.
Diego Maradona - természetesen lehet őt nem szeretni, de én inkább azt gondolom, hogy az utóélete meglehetősen vegyessé tette a megítélését, viszont tagadhatatlanul korszakos egyéniség. A '86-os VB úgy maradt meg az emlékeimben, hogy amikor ő elindul a félpályáról, akkor abból gól lesz.
Rivaldo - Ronaldo szinte törvényszerűen elhomályosította a(z akkori) csapattársait, de nekem mindig is jobban tetszett az ő játéka (a válogatottban). Arról már nem is beszélve, hogy Rivaldo mennyivel inkább meghatározó alakja volt a Barçának. Sose fogom elfelejteni, hogy milyen erővel és pontossággal volt képes állóhelyből kapura küldeni a labdákat.
Ronaldinho - a mai napig kiráz a hideg, amikor néha összeállításokat nézek róla a neten, bámulatos volt az a könnyedség, amivel hétről-hétre elvarázsolt minket. A mai napig hiszem, hogy a Barçánál töltött időszaka alatt visszaadta az emberek hitét a labdarúgásban, ami akkoriban átmenetileg egy kicsit reménytelenné vált. Éppen ő kellett ahhoz, hogy a 2004-es EB után bebizonyítsa a világnak: a dinamikus foci nem csak szebb, de képes felülkerekedni is a statikusságon.
Karl-Heinz Rummenigge - a legelső játékos, akit kedvencemnek nevezhetek. Mai szemmel nézve sokat ugyan nem értettem abból, mi és miért történik a pályán, de arra konkrétan emlékszem, hogy a '82-es BEK döntőben végig azért szurkoltam, hogy gólt lőjön. (Gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy amelyik csapatban ő játszik, az mindig nyer.) Szerintem jól emlékszem, hogy volt azon a meccsen egy fantasztikus ollózása vagy húsz méterről, ami mellé ment. A '82-es NSZK - Franciaország VB elődöntőt élőben látni pedig akkora katarzis volt, hogy nálam azóta übereli még a '99-es MU - Bayernt is.
Hriszto Sztoicskov - ő tipikusan az a játékos, akit "nagyarcú seggfejnek" tartasz mindaddig, amíg nem a kedvenc csapatodban játszik. Fantasztikus volt a játéktudása, de ami mások fölé emeli a szememben, az a (néha-néha ostobaságba forduló) pofátlansága, ami egy csatár esetében ritka kincs. Hatalmas figura volt, a leírásokból úgy veszem ki, hogy valószínűleg Cruyff volt hozzá hasonló jelenség a pályán és az életben is.
Másodiknak pedig érkezik vigvik "Ingenious midfield"-je:
Hans van Breukelen (1) - Igazából itt rögtön bajban voltam, mert legalább négy-öt reális jelöltem volt, de valahogy egyiket sem kedveltem igazán, így nem is tudtam közülük választani. Végül salamoni döntésként maradt a nagy holland generáció egyese, ha gyerekkoromban bezavartak a kapuba, akkor vagy ő, vagy N'Kono voltam, de utóbbit azóta már le szoktam tagadni.
Carles Puyol (5) - A harmadik évezred vitathatatlanul legjobb védője. Tekintve, hogy a nagy coming outot a következő emberre tartogatom, így sok egyebet nem tudok róla írni, mert már minden csontot le is szopogattam vele kapcsolatban.
Ronald Koeman (4) - Róla írtam életem első blogposztját.
Paolo Maldini (3) - A három fős védelembe azért mindenképp kell egy olasz, anélkül nem élet az élet. Őt a kilencvenes évek legjobb bekkjének tartom, de megkockáztatom, hogy úgy általában az időszak legjobb játékosának is. Azt jelenti a neve a Milannak, mint nekünk Puyol, csak Maldinit ráadásul a legtöbb talján szurkesz csaj meg is akarja dönteni. Roby Carlos viszi a zsákját utána edzésekre - feltéve persze, hogy Paolo megengedi.
Marcel Desailly (2) - Mostanra a futballban a "végy egy jó kapust!"-hoz hasonló alaptézis lett, hogy minden csapatba kell egy néger védekező középpályás. Na, ennek nálam ő a modern prototípusa. Hogy ne unatkozzon, ő lesz a negyedik védő is egyben. Meg mondjuk adjunk rá pluszban egy 20 kilós mellényt is, hogy a meccs végére legalább egy kicsit megizzadjon.
Xavier Hernández "Xavi" (6) - Azt hiszem, ha időben észreveszik a bennem szunnyadó őstehetséget, akkor hozzá hasonló karakterű játékos lett volna belőlem, talán egy hangyányit offenzívebb. Érdekes, hogy pont emiatt szerintem összességében alulértékelem, mondván, hogy ezt szinte én is tudnám - így most csak csapatkapitány lesz.
Paul Scholes (8) - Mióta bloggerkedem, irigylem a Stretford Endes kollégákat. Konkrétan Scholesy miatt is, de leginkább azért, mert hetente leírhatják, hogy ginger ninja, aminél faszipántosabb becenevet nem látott még kerek e világ. Meg mindig előttem van a laccsoló lipoltel is, ahogy egy eleresztett jobbos után üvöltözik: szkólz szkólz!
Clarence Seedorf (10) - A modern éra egyik legnagyobb failje, hogy soha nem játszott nálunk, pedig ő annyira Barca-alapanyag. Többet ért volna egyedül, mint anno fél tucat honfitársa együtt... Ő a néger Iniesta, így a let's kick out kampány jegyében kiszorította Don Andrést - meg még vagy pár százezer másik jelöltet.
Lionel Messi (7) - Kicsit kilóg a névsorból, de mindegy, egyszerűen olyan lenne ignorálni, mintha megkérdeznék, hogy mik a kedvenc szabadidős tevékenységeid, és kihagynád a szexet.
Ryan Giggs (11) - A bal oldalra lényegében ketten pályáztak, és kicsit furcsa ezt leírni, de ha majd ezt esetleg húsz év múlva is olvassa valaki ezt, akkor inkább azt akarom, hogy az ő neve legyen felsorolva az én csapatomban, nem pedig Ronaldinhoé. Mondjuk nem hiszem azért, hogy különösebben védenem kéne ezt a döntést, nem ő lesz a csapat botlábúja...
Ronaldo Luís Nazário de Lima (9) - Kilences kell, nem vagyok én Guardiola. Küzdöttem a madridisták ellen, mint malac a jégen (bár egyet már becsempésztem), de mégis ki a drága 'somat mást tehetnék centerbe?
