Az utóbbi hetekben sokat gondolkoztam azon, mi a francnak károg az egész spanyol sajtó azon, hogy Martino tönkreteszi a klub hagyományait, mert megkérdőjelezi a filozófia mindenhatóságát, sőt néha egyenesen szembemegy azzal. Azért sem érte(tte)m a hozzáállást, mert az utóbbi három szezonban mindig volt legalább hét-nyolc olyan meccsünk, ahol konkrétan ledöglött az egész rendszer, csupán annak köszönhetően, hogy az ellenfelek éltek a Barça kiszámíthatóságában rejlő lehetőségekkel. Mivel a Barça ugyanakkor fikarcnyit nem törődött az ellenfelekkel, előállt az a helyzet, hogy szezononként hét-nyolc meccsen ráfaragtunk az önfejűségünkre. Innen visszanézve persze már könnyű levonni a következtetést: elkövettük azt a hibát, hogy forradalmasítottuk a futballt, aztán meg azt hittük, senki fog/tud majd reagálni rá. Tegnap este jött el a pillanat, amikor beugrott, miért ez a nagy ellenkezés a változásokkal szemben.
Mivel katalánok írják ezeket az ellenvéleményeket, kifordulni nem tudván önmagukból, identitásukat veszélyeztető problémát csinálnak a Barçából, és kivetítik a futballt az egész társadalmukra, egyben azt érintő össznemzeti kérdést fabrikálnak belőle. De nem csak kérdést, hanem identitásbeli válságot is, hisz az ő értelmezésükben a katalánok olyat adtak a futballnak, amit senki más, most meg jön valaki, aki elveszi tőlük ezt az érdemet és átlagossá, futballpályán megszokottá teszi a Barçát. Az ellentmondás ebben csupán az, hogy bármennyire nem tetszik sokaknak/többeknek ez odakinn, eredményes, mi pedig több ezer kilométer távolságból megelégedhetünk ezzel.
Az utóbbi hetekben sokat gondolkoztam azon, mi a francnak károg az egész spanyol sajtó azon, hogy Martino tönkreteszi a klub hagyományait, mert megkérdőjelezi a filozófia mindenhatóságát, sőt néha egyenesen szembemegy azzal. Azért sem érte(tte)m a hozzáállást, mert az utóbbi három szezonban mindig volt legalább hét-nyolc olyan meccsünk, ahol konkrétan ledöglött az egész rendszer, csupán annak köszönhetően, hogy az ellenfelek éltek a Barça kiszámíthatóságában rejlő lehetőségekkel. Mivel a Barça ugyanakkor fikarcnyit nem törődött az ellenfelekkel, előállt az a helyzet, hogy szezononként hét-nyolc meccsen ráfaragtunk az önfejűségünkre. Innen visszanézve persze már könnyű levonni a következtetést: elkövettük azt a hibát, hogy forradalmasítottuk a futballt, aztán meg azt hittük, senki fog/tud majd reagálni rá. Tegnap este jött el a pillanat, amikor beugrott, miért ez a nagy ellenkezés a változásokkal szemben.
Mivel katalánok írják ezeket az ellenvéleményeket, kifordulni nem tudván önmagukból, identitásukat veszélyeztető problémát csinálnak a Barçából, és kivetítik a futballt az egész társadalmukra, egyben azt érintő össznemzeti kérdést fabrikálnak belőle. De nem csak kérdést, hanem identitásbeli válságot is, hisz az ő értelmezésükben a katalánok olyat adtak a futballnak, amit senki más, most meg jön valaki, aki elveszi tőlük ezt az érdemet és átlagossá, futballpályán megszokottá teszi a Barçát. Az ellentmondás ebben csupán az, hogy bármennyire nem tetszik sokaknak/többeknek ez odakinn, eredményes, mi pedig több ezer kilométer távolságból megelégedhetünk ezzel.
Ha bárki azt gondolná, negatív értelemben jegyeztem meg, hogy a katalán sajtó a nemzeti identitás kérdésére tereli ezt a szigorúan futballszakmai kérdést, megnyugtathatom, nem így van. Mi a mai napig szeretnénk azt hinni, hogy a magyar futballisták technikásak, csak azért, mert ez cirka hatvan évvel ezelőtt még igaz is volt. A Barça „odakinn” pont ugyanazt jelenti az átlagembernek, mint nekünk az Aranycsapat anno, ne csodálkozzunk azon, hogy ők alig néhány hónappal a változások észlelése után ragaszkodnak a csapat filozófiájához, ha mi ugyanezt több mint fél évszázad után is visszasírjuk.
A Barça idén már nem először játszott „normális” meccset, de – ha lehet – tegnap este sikerült ez a legjobban. Normális alatt azt értem, hogy egyszer az egyik csapat vezetett támadást, aztán meg a másik, mert mindkettő beállt hosszabb-rövidebb időszakokra védekezni. A legjobb meg az, hogy tegnap este egyszer az egyik csapat vezetett gyors kontrát, aztán meg a másik, kihagyva az egészből a középpályán való tökölődést. Jó ideje nem tapasztalhattuk azt, hogy a Barça élvezetes meccse(ke)t játszik, de azt se, hogy a szurkolótábor kilencven százaléka nem alszik be a félidőben. 
Jó volt látni, hogy a támadóink nem csupán fuldokolnak a tömegben, hanem – lévén elegendő tér előttük – futhatnak kedvükre az ellen védelmére, akár még azon is gondolkodva, ki lehet legideálisabb pozícióban egy befejezéshez. Azt is jó volt látni, hogy a védőink normális védők lehetnek. Felvehetik a pozíciót, tarthatják a hátsó vonalat, relatíve kevés mozgással odaérnek a labdás emberhez, mindezt úgy, hogy megkapják a középpályától is a támogatást, amit éveken keresztül nélkülözniük kellett. Arról nem beszélve, hogy a kapusunk is normális kapus lehet, nem csak arra korlátozódik a játéka, hogy a hosszas semmittevés közben/után meccsenként két-három alkalommal próbáljon meg valamit tenni, jellemzően kiszolgáltatott helyzetben. Egy szó, mint száz: a Barça tegnap este egy hétköznapi csapat volt, annak minden erényével, de leginkább azzal, hogy élvezetes-izgalmas meccset játszhat a szurkolóinak.
A Celta egy nagyon korrekt csapat, nem véletlenül a Barça hagyományos értékeit itt-ott megvillantva. Korrekt támadószellem, látványos labdakihozatalok, alapvetően magabiztos labdatartás, mindez megfűszerezve a befejezés folyamatos szándékával. Nem tudhatjuk, mire lesz elég a keret, az biztos, hogy Luis Enrique ugyanazt vitte oda, amit „itthon” tanult, az se véletlen, hogy igyekezett is megszerezni mindenkit, aki a nyáron elérhető volt (akár közvetve) tőlünk. Nolito nekem már a Benficában is nagyon tetszett, Fontásnak nem pont Messi ellen kell megváltani a világot, Rafinha pedig érezhetően szintet lépett azzal, hogy alapember lehet, illetve középpontja egy csapat támadójátékának. Már azon a néhány meccsen is érezhető volt, hogy komoly tényező a srác, amit nálunk játszott, de ha így folytatja, kellemes problémákkal nézhetünk szembe, ha úgy dönt, végül marad. Ha hajlandó lesz bevállalni a másodhegedűs szerepkör, máris ígéretes opció Iniesta posztjára. Amellett, hogy rengeteget melózott-védekezett, képes volt bámulatos villanásokat is a pályára vinni, amik ráadásul nem is öncélú megmozdulások voltak, inkább a gyors helyzetfelismerésből adódó csapatérdeket szolgáló szándékok a játék gyorsítására.
Persze minden jó meccshez két csapat kell, ám a keretek minősége végül törvényszerűen kijött tegnap is. Mi meg kaptunk egy olyan élvezetes meccset, ahol a Barça győzelme egy pillanatig nem forgott veszélyben.
Egyéni értékelő:
Valdés – ha minden jól alakul, az idei lehet az első Zamora díja, amit kérdőjelek nélkül, joggal érezhet saját erőből elértnek. Ebben nyilván szerepe van annak is, hogy normális csapat lettünk, így ő is olyan elvárásokkal néz szembe, amivel a normális kapusok. Tőle szokatlan (mert parádés) megmozdulásokkal bizonyít hétről-hétre, a tegnapi győzelemből is alaposan kivette a részét - 8
Alves – mivel sorozatos jelenség, egyre inkább számíthatunk arra, hogy Messivel kell játszania a vonal mellett, az ok pedig, hogy miért nem olyan látványos az együttműködés, mint pár éve, Pedro hiánya a háromszögből. Ennek ellenére is egyre inkább játszik hagyományos jobbhátvédet, gyanítom, hogy utasítás eredménye ez a visszavontabb feladatkör. Tegnap az is kiderült, hogy elsősorban mégiscsak védő, nagyon magabiztosan tudta tartani az ellent az oldalán - 7
Bartra – a Barça utóbbi években megszokott alapjátéka automatikusan termelte ki, hogy a védők kiemelkedő és látványos (vagy éppen gyalázatosan szar) szezonokat produkálhattak, idén ez már nem feltétlenül lesz így. (Egyik sem.) Kevésbé gyakoriak az utolsóemberes mentések, ritkábban kell egy-egyben (pláne emberhátrányban) megoldani kiélezett szituációkat, ezzel együtt kevésbé lesz egyértelmű az is, hogy valaki a védelemből éppen egy hatalmas meccset hozott. Ettől még persze nagyon is oda kell tennie magát mindenkinek, ő pedig tegnap pont azt a magabiztos játékot hozta, ami kell - 7
Puyol – valószínűleg ő az a játékosunk, akinél a(z egyetlen) hiba marad meg elsősorban egy-egy meccs után. Mégpedig azért, mert szokatlan. Ilyen stabil középpályával jön ki igazán, miért hasznosak a kirobbanásai a védővonalból, illetve miért erénye az, hogy képes felmérni ezeknek a pillanatoknak az időzítését. Minél hosszabban megmaradunk ennél a konzervatív játékfelfogásnál, annál később tűnik majd fel, hogy megkopott a gyorsasága, egyben annál hosszabb ideig tudhatjuk őt a csapatban aktív játékosként - 7
Adriano – már majdnem azt hihettük, hogy lesz egy meccs, amit végigjátszik sérülés nélkül
Montoya – nem kevés idő kellett neki, hogy a meccsbe rázódjon, mentségére szóljon, hogy egyáltalán nem a posztjára került. Az első néhány tíz percében voltak némi bizonytalankodások-botladozások, de végül helyére került minden és jó százalékkal sikerült pontosan közbelépnie. A kényszerposztja máris egy jelzés lehet arra, hogy nem ússzuk meg ezt a téli átigazolást védővásárlás nélkül - 7
Song – azt hittem, majd pont fordítva lesz, de végül ő játszotta Xavi posztját, nem pedig Busquets. Nem tudom, ki hogy volt vele, nekem Touré emléke villant be, ahogy megláttam az ezzel a légies testalkattal automatikusan együttjáró kecses mozdulatsorokat is. Ekkora hegyomlásról fel se tételeznénk, hogy milyen hihetetlenül finoman képes a labdával bánni, szerintem ennyi itt eltöltött idő után alkalmas annál komolyabb feladatokra, mint pusztán erőből megállítani az ellent. A most már kiforrott játékosként minősíthető személye ezzel együtt újabb opciót jelenthet Tatának, amikor alkalmazkodni próbál a soros ellenfélhez - 7
Busquets – bár Xavi és Iniesta esetében joggal vetődik fel a kérdés, hogy neheze(bbe)n alkalmazkodnak a megváltozott csapathoz, nála szinte észre sem vehető a különbség. Sőt! Bár Pep csapata Xavi mellett leginkább az ő játékára épült, mintha jobban is érezné magát ebben a hagyományosabb szerepben. Gyakrabban találkozhat szemben az ellenféllel, időben lekövetheti a labdát (ez tegnap persze köszönhető volt annak, hogy nem kellett az egész pályát bejátszania szélességben), ha pedig ezeket kényelmesen „letudta” még mindig belefér az, hogy a támadójáték építéséből is kivegye a részét. Szándékosan írtam támadójátékot, tegnap szó nem volt a passzjáték felépít(get)éséről, mehetett bátran a durrbele foci - 7
Fantasztik Fábregasz – benne összegződött minden előny, amit a két védekező középpályás jelentett a pályán. Mivel az egész Celta szinte csak Messivel akart foglalkozni, érezhetően élvezte, hogy bárhol keresheti a labdát, bárhol felbukkanhat, de legfőképpen kedvére támadhat, a védekezést meghagyva másoknak. Ennek ellenére is az ő labdaszerzése hozta az első gólt, a saját maga által szerzett kettő meg a hab volt a tortán. Tudom, hogy a statisztika az egyiket a kapusnak adja, én meg jó szívvel neki, mert ha nem lövi rá, nincs minek visszapattanni a kapusról - 9
Pedro – úgy is sikerült nulla veszélyt jelentenie az ellenfél kapujára, hogy itt aztán bőségesen kapott területet és kevés vele szemben álló védőt szinte az egész meccsen. Az mindenképpen becsületére válik, hogy önmagához képest sokszor indult meg támadószándékkal a passzív visszagurigázás helyett, de egyrészt ez a minimum, másrészt meg emlékezzünk vissza, miket művelt Neymar ennél lényegesen szorosabb meccsen a Real jobb oldalával. Ha általában meg is magyarázhatjuk, milyen sokat ad a csapatjátéknak, tegnap este bőven lett volna lehetősége támadásban villantani valamit. Illetve meg is tette volna, ha nincs valaki a pályán, aki úgy gondolta, itt az idő gólokat lőni, mert bukóban a gólkirályi cím - 6
Messi – ha a Real után agyondicsértem az önfeláldozó játékáért, akkor az a minimum, hogy most negatív előjellel teszem ugyanezt. Ha korábban jogos volt felvetni a Messi-függőség problémakörét, akkor a tegnap este után újabb műfogalmat kreálhatunk: a csapat egyik problémája lehet a Messi-kényszeresség. Talán nem volt még meccs, amin ennyire világosan érezni lehetett, hogy a büdös életben nem lesz hajlandó lepasszolni senkinek a labdát, amíg ő maga nem lő „legalább hármat”. A második gól után ez már bőven belefért, korántsem volt viszont marha vicces, amíg csak eggyel mentünk, miközben a Celtában meg benne volt a valós veszély. A felfogása legnagyobb hátulütője az volt, hogy az ellenfél semmi mást nem tett, semmi másra nem volt képes, mint arra koncentrálni, hogy őt levegye a pályáról. A többieknek (főleg Cesc, de Sánchez is) így bőven maradt (volna) hely hamarabb lezárni a meccset, és ha ez most éppen nem is jelentett gondot, eljöhet a pillanat, amikor rajtaveszthetünk. A második alkalom után pontosan tudtam, hogy a meccs végéig minden egyes támadásvezetést kapuralövéssel fog befejezni, kár, hogy igazam lett - 7
Sánchez – végre volt területe, Messi kihúzódásával, végre volt helye ahhoz, hogy igazi támadóként játszhasson és mivel idegenben voltunk, végre nem kapta meg a „Meeeeessi, Meeeeessi”-t skandáló tömeget a gólja után. (Értem én, hogy a Camp Nou felső soraiból gyakorlatilag csak mozgó színes pacák látszanak a pályán, de azért nem kellene automatikusan azt feltételezni, hogy ha az egyik paca a kapuba juttatja a pici fehér pacát, akkor az csakis Messi lehet.) Bár a gólja önmagában nem volt egy lehetetlen küldetés, az világosan érezhető, hogy Martino megadja neki azt a bizalmat, amire szüksége volt, hogy igazolhassa, miért is jött ide – 8
Tello – mivel területet most éppen kapott, csak a meccshiányra tudok gondolni, mint okra, hogy miért nem tudott pozitív értelemben észrevehetőbb lenni
Iniesta – tizenegy évvel ezelőtt
