1954 márciusában a galíciai sajtó attól volt hangos, hogy a Barça 50.000 pezetáért megvette a Deportivo utánpótlásának legtehetségesebb játékosát. Luis Suárez akkor mindössze 18 éves volt, de máris mindenkit elkápráztatott a hihetetlenül technikás játékával. Az akkori Barça klubtitkár, Josep Samitier azt mondta a leigazolásakor: „ez a kölyök arra hivatott, hogy elhomályosítsa Kubala, César és az én nevemet”.
A szurkolók még alig ocsúdtak fel a Di Stéfano ügyből (1953), a Barça legendás ötkupás csapata (1951-52) már a múlté volt, az 1953-54-es bajnokságban „csak” második lett a csapat a Real Madrid mögött, nehéz helyzetben érkezett Luis Suárez. Nagy volt rajta a teher, hamar kellett főszereplővé válnia, saját emlékeiben is így értékeli az akkori helyzetet: „nagyon fiatal voltam, mégis fel kellett vállalnom a vezér szerepét”. Kiválóan látott a pályán, nagyszerű irányító volt, a szurkolók hamar meg is ajándékozták az ’arquitecto’ (építész) becenévvel.
1954 márciusában a galíciai sajtó attól volt hangos, hogy a Barça 50.000 pezetáért megvette a Deportivo utánpótlásának legtehetségesebb játékosát. Luis Suárez akkor mindössze 18 éves volt, de máris mindenkit elkápráztatott a hihetetlenül technikás játékával. Az akkori Barça klubtitkár, Josep Samitier azt mondta a leigazolásakor: „ez a kölyök arra hivatott, hogy elhomályosítsa Kubala, César és az én nevemet”.
A szurkolók még alig ocsúdtak fel a Di Stéfano ügyből (1953), a Barça legendás ötkupás csapata (1951-52) már a múlté volt, az 1953-54-es bajnokságban „csak” második lett a csapat a Real Madrid mögött, nehéz helyzetben érkezett Luis Suárez. Nagy volt rajta a teher, hamar kellett főszereplővé válnia, saját emlékeiben is így értékeli az akkori helyzetet: „nagyon fiatal voltam, mégis fel kellett vállalnom a vezér szerepét”. Kiválóan látott a pályán, nagyszerű irányító volt, a szurkolók hamar meg is ajándékozták az ’arquitecto’ (építész) becenévvel.
A Camp Nou megnyitásának évére (1957) Suárez lett az elsőszámú sztár a csapatban. Elhomályosított mindenki mást, beleértve Ramallets-t, Segarrát és Evaristót is, azonban Helenio Herrera érkezése (1958) mindent megváltoztatott. Az edző kezdetben bízott a sztárjátékosokban, de hamar be kellett látnia, hogy az öltöző így nem fog működni.
Herrera munkásságának kiemelten fontos eleme volt a sportpszichológia alkalmazása. Tudta, hogy egységes öltöző és jó csapatszellem nem alakítható akkor, ha több erős jellem próbálja meg irányítani a csapatot az edző helyett.
Herrerával a Barça hat év szünet után újra bajnoki címet nyer és hazai kupagyőztes lesz (1958-59), Suárezt Európa legjobbjának választják (1960. Aranylabda), a játékos mégse látszik betölteni a szerepet, mely szerint a Barça szurkolói Kubala utódaként tekintenek rá. Hiába nyeri a csapat a következő évi bajnokságot is, a szurkolók két pártra szakadnak: „kubalistákra és suaristákra”.
A látszat ellenére, mely szerint ők ketten élesen rivalizáltak a csapaton belül, nagyon jó kapcsolatban voltak. Köszönhetően elsősorban annak, hogy amikor az ifjú játékos Barcelonába érkezett, Laszi nagyon sokat segített neki a beilleszkedésben. Suárez egyértelműen beszél erről: „furcsa helyzet volt, mert úgy látszott, hogy Kubala miattam játszik kevesebbet, pedig egyáltalán nem zavartuk egymást a pályán. Ugyanakkor a közönség engem hibáztatott minden sikertelen támadás miatt, pedig Kubala hiányával a klub veszített a legtöbbet, egyben én is.”
Bár a közönség akkoriban Suárezt hibáztatta Kubala mellőzése miatt, utólag már tudjuk, hogy valójában Herrera volt az, aki tudatosan próbálta kivonni a csapatból Laszit. Tisztában volt azzal, hogy a személye nagyon sokat ad az öltözőnek, de azt is tudta, hogy a megkopott fizikai tulajdonságai miatt egyre kevésbé lehet a csapat hasznára. Herrera mentségére szóljon, hogy egy klublegenda iránt érzett szurkolói szentimentalizmus állt szemben a kérlelhetetlen sportszakmai szempontokkal, viszont a végeredmény nem lehetett más, az edzőnek kellett távoznia.
A klub körül kialakult megosztottság sokat ártott a Barçának és az egyéneknek is. Herrera a bajnoki győzelem ellenére is távozni akart, a csapat veszített az európai kupában, ráadásul éppen a Real Madrid ellen.
1960. BEK elődöntők április 21. RM – FCB 3-1, április 27. FCB-RM 1-3.
Az akkori borzalmas hangulatot kiválóan jellemzi a történet, mely szerint mielőtt a csapat elindult volna Madridba az első meccsre, Herrera közölte Suárezzel: „Megyek Olaszországba! És téged is viszlek magammal!”
A következő szezonban (1960-61) a csapat újabb koncentrált támadást intézett az európai mezőny ellen. A nagyobb siker (BEK döntőbe jutott a Barça) azonban még nagyobb traumát okozott a klubnak és Suáreznek egyaránt. „Ez volt az a kupadöntő, amelyet a legjobban megérdemeltem volna, mégis elvesztettem” emlékezik vissza Suárez, és a mai napig pályafutása legsajnálatosabb eseményének tartja azt az estét.
Az 1961. május 30-i BEK döntőt, melyen a Benfica 3-2-re győzött, a mai napig a Barcelona saját „berni tragédiájaként” értelmezik. A megítélése és a hatása nagyon hasonló a mi „berni tragédiánkhoz” (1954. július 4. VB döntő NSZK – Magyarország 3-2). Megj.: a Barça két gólszerzője Kocsis és Czibor volt.
A Barça akkori válságát tovább mélyítette, az elnök (Francesc Miro Sans) lemondása, illetve az 1961-re gazdaságilag ellehetetlenülő klubhelyzet.
Ez utóbbi oka a Camp Nou építése volt, ami irtózatos összegeket emésztett fel és szinte teljesen kezelhetetlenné tette a klub adósságállományát.
Ekkor jelentkezik az addigra már az Intert vezető Herrera egy hihetetlen – 25 millió pezetás – ajánlattal Suárezért, és alig öt nappal a berni vereség után meg is születik a megállapodás a két klub között. Bár az összeg közel 500-szoros hasznot hoz a klubnak, Suárez távozásának hosszútávú hatásai borzalmasak – a Barça tizenhárom év múlva nyeri meg a következő bajnoki címet (1973-74).
„Herrera meggyőzött arról, hogy érdemes vállalnom a kockázatot. Egy nagy európai klubtól mentem egy olyan csapathoz, akiről akkor még senki nem tudta, hogy naggyá lesz. Ő akkor befolyásolta a karrieremet, amikor az éppen lefelé tartott. Meggyőzött arról, hogy érdemes lesz új helyen újra kezdenem mindent.” - Suárez
Herrera megalkotott egy félelmetes csapatot („Il Grande Inter”), akik éveken keresztül tudták uralni az európai és az olasz mezőnyt, játékukkal pedig a futball történelemkönyvének számos lapját írták tele. Érdekes, hogy bár a ’Grande Inter’ elsősorban a védelméről híres, Herrerának mégis annyira szüksége volt a hiányzó láncszemre (egy technikás mélységi irányítóra), hogy ilyen hihetetlen összeget fizettetett ki Suárezért. 
Suárez 1964-ben oszlopos tagja volt az Eb-győztes spanyol válogatottnak, ugyanakkor mindössze 32-szer játszott a nemzeti csapatban. Bár eredetileg csupán öt évig akart Olaszországban maradni, 38 évesen ott vonult vissza a labdarúgástól, 1973-ban.
Később több csapatnál is megfordult edzőként (Inter, Cagliari, Como, Spal, Deportivo, Albacete) de nem ért el olyan sikerekkel, mint játékosként. A legnagyobb tetteként 1986-ban Eb-t nyert a spanyol U21-es válogatottal. Még ebben az időszakban felajánlotta szolgálatait a Barçának, de végül nem sikerült megegyeznie Joan Gasparttal és csalódottan lemondott a további próbálkozásról.
Suárez megítélése Katalóniában meglehetősen vegyes, de inkább negatív. A Barcelona szurkolói leginkább úgy emlékeznek rá, mint aki kiváltó oka volt Kubala távozásának, pedig ma már tudjuk, hogy ezt semmi nem támasztja alá. Inkább csak arról van szó, hogy Laszi hősies-szentimentális lojalitása a klubhoz erősebben volt képes megragadni a szurkolók érzelmeit, mint Suárez fiatalos őszintesége.
A képen kivételesen nem Messi a lényeg
