Kié a hal?

Ez a kérdés a modern fizika Johan Cruyffjának, Albert Einsteinnek a fejében fogant meg, mikor is egy logikai feladat formájában megkonstruálta azon híres társadalmi kísérletét, melyet akkori véleménye szerint az emberek mindössze kettő százaléka képes megoldani önerőből. Vagyis másképpen: kilencvennyolc százaléka nem. Hogy akkor például Marlboro, tea meg ló egy oszlopba, ésatöbbi. Szemtelen, semmi egyéb, de az viszont piszkosul: az emberi agy köztudottan gyenge komplex gondolkodási mechanizmusaira játszik rá, tudván, hogy éppen emiatt a legtöbbekből ez az egész paradoxális érzést fog kiváltani egy idő után, és nagy ívben lökik majdan el maguktól a feladványt, legfeljebb annyit kommentárt fűzve a dologhoz, hogy 'áhh, el van ez b*szva', még saját maguk felé is beismerni képtelenek lévén az egyértelmű vereséget.

Na, esetünkben éppen erről az alapról indulunk.

Kié a hal?

Ez a kérdés a modern fizika Johan Cruyffjának, Albert Einsteinnek a fejében fogant meg, mikor is egy logikai feladat formájában megkonstruálta azon híres társadalmi kísérletét, melyet akkori véleménye szerint az emberek mindössze kettő százaléka képes megoldani önerőből. Vagyis másképpen: kilencvennyolc százaléka nem. Hogy akkor például Marlboro, tea meg ló egy oszlopba, ésatöbbi. Szemtelen, semmi egyéb, de az viszont piszkosul: az emberi agy köztudottan gyenge komplex gondolkodási mechanizmusaira játszik rá, tudván, hogy éppen emiatt a legtöbbekből ez az egész paradoxális érzést fog kiváltani egy idő után, és nagy ívben lökik majdan el maguktól a feladványt, legfeljebb annyit kommentárt fűzve a dologhoz, hogy 'áhh, el van ez b*szva', még saját maguk felé is beismerni képtelenek lévén az egyértelmű vereséget.

Na, esetünkben éppen erről az alapról indulunk.

Mi vagyunk most a kilencvennyolc százalék: mindannyian. Nem kell fergeteges babérokra törnünk, sőt, úgy az ideális, ha a fennmaradó kettő éppen Tito maga - de a problémán akkor is feltétlenül van értelme gondolkodni. A Nagy Alb fenti feladatának jelenkori Barcelona-parafrázisa a következő:

Adott egy poszt - na jó, maximum kettő -, egyetlen embernyi hely, ahova négyen furakodnának, ránézésre mind a négy egyén különböző, mégpedig adottságaiban. A mind a négyőjük által bemutatott alkalmi szenvedések rezzenéstelen megtekintéséhez kivétel nélkül pia kell: Alexishez néha egy lórugás, néha meg egy pohár 25 éves Chivas Regal, szigorúan  kettő darab, -22,5 Celsius-fokos jégkockával; Villához passzol egy palack kellemes, felső középkategóriás asztúriai vörösbor, amely azonban néha sajnos levegőt kap; Tellóhoz remekül csúszik a csapvíz, minden időben; Pedróhoz pedig a péterpál vagy a kommersz cseresznye, merthogy az élet ennél szarabb már nem lehet, az egészen biztos. Aztán vannak itt állatok is: kanári, kisvakond, futóegér, meg hát szívtunk is eleget, cigi sem kellett hozzá. Kié a haljon? Mármint ki a csapatból?

Kvázi tényleg csak a sorszámok hiányoznak, a megoldás. Nem világos? Jó, akkor másként mondom: a jelenlegi csatárrendszerünk túldeterminált, és hiába fáj mocskosul az a gránátvörös-kék szív odabenn, az a racionális, ha a legénységből valaki a nyáron. Távozik.

O-kéj, mindez roppant patetikus meg poetikus, de egyelőre azért nem vagyunk tökéletesen meggyőzve! Pontosan miért is ez a szitu? Nos, a dolgoknak az a fenemód megvetetett lábú állása, hogy Neymar érkezésével az a csapaton belüli részleg gyarapodott létszámban, ahol ezidáig is a törpékhez kellett keresni a játékperceket, nem pedig fordítva. No hát, akkor miért dobtuk ki azt a konténernyi pénzt a Tarajos Diszkóbrazilra? (Első számú paradoxon:) Nem tudjuk. Azaz: egyelőre még nem tudjuk. Szóval, a kérdés ugyan logikusnak tűnik, de éppen hogy nem az: a kakaó-issza-az-óvodást klasszikus esete. Tagadhatatlan ugyanis, hogy bár bucira megvan a támadósor, valami nagyon nem katalán - értsd: fasza -, minőségileg súlyozva az egyes embereinket, különösen Messi Napot kitakaró tálentumának árnyékában adódik (adódott) az a Barcelona-szukroló számára igen kényelmetlen érzés, hogy nem vagyunk (voltunk) elegen. (Második számú paradoxon:) A számszakilag négy csatárunk egyszerűen nem ér négyet, az elitkörökben pedig mintha összesen egyet sem nyomnának a mérlegen.

Ez részint persze azért van, mert itt játszanak, nálunk, ahol Iniesta és Sr. Reklámadó mellé kellene felnőni, úgy játékban előbbihez mint a rúgott gólok legalább viszonylagos mennyiségében utóbbihoz, ez pedig Henry és Eto'o korszakinduló - és így kissé azért nehezen elhelyezhető - szereplése óta senkinek nem sikerült maradéktalanul. (Harmadik számú paradoxon:) Némi hiányérzettel ugyanakkor összejött már mind Pedrónak és Villának (2010-11-es szezon), mind pedig Sáncheznek (2011-12-es szezon), Tello ilyen értelemben más kategória - neki ebben ezért nem is kell versenyt futnia, ez pedig legitimmé teszi az összes olyan eldörmögött hipotetikus érvet, hogy 'elméletileg miért ne létezhetne szint annál feljebb is', vagyis minden állítást, amely arra vonatkozik, hogy mindőjükben megvan a potencia. Arra.

Jó, de mire is? Igen, ezt nehéz pontosítani, de mindenesetre határozottan olyasvalamire, hogy ebben a csapatban a kezdőhöz méltó, jórészt önálló, veszélyes és hasznos csatárok legyenek. Mi vaaaan? Ez után az idény után van pofád ilyenekkel jönni? Hülye vagyol-e? Cs-cssss, nyugalom, nyugalom, mert a gondolatmenet így fejeződik be: persze ha mindez csak az absztrakció szintjén létezik, és a valóságban - a pályán, értitek, a pályán - soha nem látjuk visszaköszönni ennek nyomait, akkor bizony nyúlhatunk a királyi címeres vécépapír után, mert annyit - szakszóval: szart - sem ér az egész.

A reményt keressük tehát, mind a négyőjükben, igazságosan - és arra tesszük le majd a voksunk, akinél ez feltételességében is a legmarkánsabban nyilvánul meg. Akinél a legtöbb biztató jel van, akinek valamilyen értelemben a legjobbnak ítéljük a játékát. Neadjisten, akinek esetleg volt igazán jó is a produktuma, ha csak egy rövidebb periódus erejéig is. Merthogy a kiindulópont az idény és az eddigiek alapján nem lehet kérdés: semelyikőjük nem futott különösebben pöpecnek - eufemizmus! - nevezhető szezont, külön-külön semelyikőjük játéka nem pótolhatatlan pusztán az esztendőben látottak alapján.

Na de a tárgyra végre! Startvonal gyanánt nézzük is az összesített alapstatisztikákat sorozatok szerinti bontásban, a csatárok tekintetében ez nyilvánvalóan - és jogosan - fokozott súllyal esik számításba:

(G = gól, A = assziszt, GG = a Cesc-nél már bevezetett generált gól, KG = korrigált gólpassz, azaz A+0,5*GG.)

Está bien, a gondolatcsírák meg is vannak, de hogy ne pusztán az érzelmi benyomásaink mentén induljunk el - és lépjünk ily módon esetleg tévútra - érdemes az egészet a már felvillantott történelmi kontextusba helyezni:

Természetesen mindez a 2008-09-es szezonból. A többi idényt több okból is felesleges részletesen kimazsolázni - részint a jelenlegi taktikai rendezőelvek, részint pedig a játék szükséges jövőbeli alakításának irányvonalai miatt, magyarázat a majdani második taktikai posztban -, de az elégedetlenkedőknek gyors számviteli kivonat: Ibrahimovic, Pedro és Villa a releváns években (2009-10, illetve 2010-11) egyaránt 22-23 gólt lőttek, az asszisztjaik száma valahol 4-9-ig szóródott, míg Sánchez tavaly 15 gólt lőtt - úgy, hogy összességében több mint három hónapot volt sérült -, és hozta az iménti gólpasszmennyiséget. Vagyis megfigyelhető egyfajta fokozatos romlás is az évek viszonylatában - de most maradjunk csak a témánál!

A fentiek fényében alapvetően két jó, egy vállalható - és számos igen rossz statisztikai egység nevesíthető a jelenlegi csatárlégióval kapcsolatban. Sorrendben: Sánchez kiszolgáló munkája öt éves távlatban is elsőosztályú, sőt, a gólpasszok és generált gólok - mérhetően megharcolt szituációk - összmennyisége is örömteli a szekció részéről - implicit faktorként nyilván benne van ebben a Messi játékának labdákkal történő ellátása; explicit tényezőként pedig az abszolút létszám -, valamint Villa rúgott góljainak a strigulái is elviselhetőek így első blikkre. Na de aztán innen egyenes út vezet a fő problémához, éspedig: csak az ő esetében - és persze ettől sem kell hasra esni! (Négyes számú paradoxon:) Egyszerűen nem állapot az, hogy ilyen bő offenzív kerettel nincs a szolid gólfosásra redukálódott szerepű támadónk, aki Messi - egymaga 60 golyócskát gurított idén - legalább részleges ellensúlyaként funkcionálhatna. Ez persze eddig sem volt titok, és a követelményoldalról sem árt lerántani a leplet: ésszerű korlátokon belül gondolkodjunk, senkitől nem ötven-hatvan bezsákolt bogyó az elvárás, dehogy! Sőt, az előzetes számszerűsítés is ostobaság. A kritérium a markáns - urombocsá': klasszis - támadójáték lenne, amit statisztikailag sokféle kombináció fémjelezhet. Henry és Eto'o mutat készségesen két lehetséges utat (véletlen rím).

Hajh - no de legalább a gólok elosztása és fontossági összetétele rendben van? Hiszen a csökkent mennyiségű készletek esetében kétségtelenül felértékelődik, hogy mikor is álltak rendelkezésre, és persze az is lényeges, hogy úgy hozzávetőlegesen hány alkalommal, elvégre az Ibizai Napozóágyak SE-nek beverni a negyedik-ötödiket a már sörmeccs-hangulatban, az azért nem ugyanaz mint mondjuk a Getafe ellen megnyitni a bulit, vagy az utolsó pillanatban egy begyötört vagy befinomkodott lasztival fordítani Sevillában. És hát valóban számít az is, hogy ezt a negyvenötöt vajh hogyan sikerült elosztani: ebből negyvenet esetleg négy tíz-nullás meccsen gyűjtöttek össze a fiúk vagy negyven egy-nulláson. Mert nagyon nem mindegy. Nos, a kép felemás:

(Meccsindikátornak azt a mutatót nevezzük ugye - a Cesc-posztban már volt ez is -, amely megmutatja, hogy a megjelölt események bekövetkezéséhez visszabontva ténylegesen hány meccs kellett, vagyis konyhanyelven fogalmazva a konkrét esetünkben: a negyvenöt gól összesen hány tényleges meccsen jelentkezett.)

Feltétlenül megdicsérendő Sánchez, aki bár összességében valóban rémesen balfasz volt idén a kapu előtt, de az is látszik, hogy fontos meccsállásoknál olykor azért elő tudta venni magát: nyolcszor rúgott első vagy második gólt. Persze így már nem maradhat ki Pedro - hét prémium strigula - sem, de azt azért érdemes hozzátenni, hogy ebből egyet az Espanyol ellen egyértelműen véletlenül, kettőt pedig a bajnoki cím matematikai bizonyosságát követően sikerült behúzni jogosan átkozott nevecskéje mellé. A kategória győztese mindezt figyelembe véve is kétségtelenül Villa: leginkább azzal, hogy azt a tizenhat golyót tizennégy partira sikerült szétosztania - vagy kitekintőbben fogalmazva: a csapat minden negyedik meccsén betalált. Ami természetesen nem egetverően szexi, de ebben a társaságban azért mindenképpen említésre méltó.

Zavaró és földre rántó érzés ugyanakkor, hogy bár összességében a negyvenöt csatárgól elosztása - harminchárom meccs - nem tekinthető rossznak, de ez a statisztikai kettős tartalmilag éppen a következő fajsúlyos kijelentést eredményezi: csak minden második meccsen zörgött a fiúk lába miatt belülről a háló. Ez, kérem tisztelettel, azért kurva kevés.

Ajjajjaj - egyéb szurkolói panasz? Van, bőséggel. Ezidáig ugyanis teljesen elsikkadt, hogy ezt az egészet milyen keretben is szemléljük! Hát, igen, apró-cseprő különbségek rajzolódnak azért csak ki a közvetlen gólszámokból; Tello, az ifjonc, előre várható módon a legrosszabb lett; a másik három között meg nemigen lehet választani, mindannyian egyformán szarok voltak, ki ebben, ki abban élen járva - lehetne mondani. A higgadt és megfontolt rekontra erre a következő: a nagy büdös lóf*szt! A lehető legfontosabb dolgot még nem vizsgáltuk: a pályán töltött meccsek és az abszolút játékpercek számát! Ráadásul nem négy (nyolc) darab nyers adatot kell keresnünk, hanem részletes minőségi bontásokat mind az egyes sorozatbeli szerepeket, mind a pályára lépés mikéntjét, mind pedig a tényleges tartalmi játékidőt kirajzolandó! Kezdés gyanánt:

(Csend. A sokk csendje. Majd dadogva:) Már itt is vaskos különbségek bontakoznak ki - a jelölt mezők árulkodnak -, elvégre alapvetően kezdőként pályára lépni vagy csereként beszállva masszírozni kicsit a lábikót, az bizony tömören szólva... Hát még ha vetünk egy pillantást a játékminutumok kegyetlenül őszinte táblázatára:

Huh. Hah. Jaj, a szívem megszakad, te kanári-szigeteki pöcs: én úgy szerettelek téged, hát mit csináljak most? (Zokogás. Majd az ügyre koncentrálva:) Na hogyan is kellene ezt? Szedjük mondjuk pontokba! Szintézis:

1. Az alapstatisztikák között mérhetetlenül nagy különbség van: igen, Tello valóban kettővel kevesebb gólt pöcizett - hozzátéve, hogy az igazi tétmeccseken egálban vannak - mint Rodri koma - csakhogy tette ezt kevesebb mint feleannyi idő alatt, a katalán rézangyalát nekije!

2. És ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy a másik két viszonylat rendben van, sőt: azok még inkább szemet szúróak és fájdalmasak, mert Krisz legalább - egyelőre - egy fütyi, egy kiscsávó a csapat hierarchiájában, aki jogosan játszik éppen annyit, amennyit kap - Alexis és Villa viszont papíron egyenrangúak Pével! Legalábbis az ég világon semmi nem indokolja, hogy ne azok legyenek - Pedro pedig ennek ellenére nyolcszáz percet ver csak az utána következő Sánchezre. Nyolcszázat! Az kilenc egész meccs, kérem szépen! Egy hatvan partis szezonban...

3. Ráadásul a differenciák ennél valójában sokkal nagyobbak! Szignifikánsan mást jelent az első - szükségszerűen a győzelmet célzó és így elvileg lehetőségekkel telt - hetven, hetvenöt, nyolcvan percet végigjátszani mint az esetleg elégedetlenkedő szájat betömő töltelékszerepet kapni az utolsó fertályórában, amikor gyakran már csak időpergető, taktikai tiki-taka folyik a pályán. Igen, tudjuk, hogy létezik olyan is a világfutballban, hogy Solskjaer meg kispadról-alászálló-megváltás mint koncepciózus szerep - de a Barcelonában ezek egyáltalán nem relevánsak. Egyszerűen minőségileg más a fenti négy játékidő, hatalmas szakadék húzódik az egy és a másik három között.

4. Ezt nem lehet számszerűsíteni, de ha úgy saccolunk, hogy Feketepéter nagyjából háromszor annyi tartalmi minutumot kapott mint a többiek, akkor valószínűleg még csak éppen hogy megközelítettük az igazságot. Nem létezhet racionális ellenérv: ez abnormális.

Van, aki még mindig nem érti? Hát akkor tessék parancsolni:

(Ötös számú paradoxon:) Egy hasonló választás esetében szükséges a kölcsönös egymáshoz mérés, de összehasonlítani sem lehet bármilyen aránytalan kiindulópontról. A játékpercek és a teljesítménystatisztikák alapján mindössze egyetlen ember szezonbeli produkciójáról lehet egészen biztosat mondani - Pedro: értékelhetetlen -, és a helyzetünket csupán az könnyíti meg, hogy a mögé beállt feltétlen és indokolatlan vezetői bizalom ellenére sem tudott akárcsak olyat produkálni mint a többi csatárhaver töredék annyi játékidővel.

Mindezeket figyelembe véve néhány hipotetikus, de ettől függetlenül is szemléletes statisztikát feltétlenül érdemes idevágni:

1. Lineárisan kivetítve - tehát a jelenlegi viszonyszámokat megtartva -, Pedro játékperceinek mennyiségével Villa 24 gólt és 12 gólpasszt lőtt illetve adott volna az elmúlt idényben. Ez lényegében véve a fentebb már megcsodált Henry-szint. (Persze csak a számokat tekintve, nem a játék minőségét!) Hasonló feltételes gondolatmenettel: Sánchez 14/16, Tello 17/12. Igen, ez főleg Krisz esetében nyilván extrán torzít is, elvégre az ő játéka eléggé bináris: vagy működik vagy nagyon nem.

2. Tekintettel arra, hogy Pedro a legrosszabb hatékonyságú csatár, értelmes elméleti eszmefuttatás megkukkantani, hogy az ő játékperceit a másik három között felosztva hol is állhatnánk - a jelenlegi viszonyszámokat ugyancsak kivetítve -, mindezt mondjuk az eredeti játékarányoknak megfelelően végigszámolva. (Azaz 2621:2274:1637 szerint.) Nos, újfent az alapstatisztikákat nézve: Sánchez 17/18, Villa 24/12, Tello 12/9. Mindösszesen 53 gól és 39 közvetlen assziszt, ennél is sokatmondóbb azonban, hogy ebben a feltételes világállapotban már kettő egészen korrektnek mondható támadóval rendelkeznénk: egy vadásszal (Villa) és egy kombinatív kiszolgálóval (Alexis). Ellenállunk a kísértésnek: nem fejtegetjük ezt tovább.

Helyette - ha már így belefolytunk az adatbányászatba - bezony most jött el a perc, amikor érdemes egy pillantást vetni az egyéni teljesítmények szezonalitására is külön-külön: most már elegendően sok fény van, könnyű lesz mozogni az egykor volt sötétségben! Csak a bajnokságot nézzük, és értelemszerűen csak az adott fiunknál releváns meccseket - arra azért nem vagyunk kíváncsiak, hogy mit nem sikerült alkotni a kispadról vagy a lelátóról. Szóval:

(A teljesítményindikátor roppant egyszerű mutató: minden olyan fordulóhoz behúzunk egy függőleges strigulát, ahol az adott esemény - gól, gólpassz vagy generált gól - bekövetkezett, természetesen a megfelelő színben (a konkrét eseményt jelöli) és magasságban (az esemény értékét jelöli). Tehát például: 1.forduló - egy gól és egy assziszt, mindkettő egyet ér; 5.forduló - egy generált gól, ami ugye felet ér; ésatöbbi.)

Teljesítményindikátor, Pedro. Kommentár nélküli audiovizuális kiegészítések, bizonyos események nagyfokú tudatosságának (muhahaha) alátámasztására: gólpassz a Levante ellen Iniestának (igen, ez komoly), a Bilbao ellen Messinek (ez sem vicc) és egy fatális puszi a labdának az Espanyol ellen. Az egész térkép igazából borzasztóan hézagos és kiszámíthatatlanságot tükröző.

Teljesítményindikátor, Sánchez. Az utolsó harmad objektíve nézve is remek, egyébként pedig három nagyobb lyuk van - nézzük csak ezeket! A 6-7-9-10. forduló üres: Alexis az utóbbi háromban összesen (!) hetven percnyi játékidőt kapott. (A 11.-ben is csak huszonötöt egyébként - de ott már ennyi is elég volt egy assziszthoz.) Na persze mi volt akkor, netán karácsony? A 17-18-19-21. körök hézagában ugyanis analóg módon már csak 59 minutum esett le neki, a miheztartás végett. Aha, capisce. Na és a 24-26. fordulóig? Ááá, ott a végletekig el volt kényeztetve: átlag majdnem egy egész félidőt a pályán töltött. Konklúzió: a dolog azért igazán bántó, mert így nagyon izgágán mocorog belül a költői kérdés - lehet, hogy már ősszel megkaptuk volna a tavasz végi Sánchezt, ha hagyjuk egy kicsit játszani?

Teljesítményindikátor, Villa. Ami igazán tetszetős, az az úrias, lovagi egyenletesség. Legalábbis relatíve az előbbiekhez képest. Dávidnak is volt persze hullámvölgye - 11-18. kör, ahol mondjuk kétszer negyedóránál is kevesebbet kapott! -, de az igenis érték, hogy ő valóban kiszámíthatóan három-négy fordulónként - az idény elején sűrűbben, a végén ritkábban - konzekvensen lerakta a maga egységét. Memento: tette mindezt úgy, hogy elvétve kapott akár csak hatvan percet is, nemhogy kilencvenet!

Teljesítményindikátor, Tello. Csupán a politikai korrektség kedvéért. Ő nyilván más elbírálás alá kell, hogy essen: részéről minden hozzáadott érték plusz a javából. Éppen ezért vérciki - na nem neki -, hogy majdnem kilencszáz perccel és hat meccsel kevesebbet játszva is több döntő szereplése - három, sorrendben: Sociedad, Celta Vigo, Zaragoza - volt a bajnokságban mint Pedrónak. Ami érdekes lehet még, hogy a benyomásaink szerinti játékbeli fejlődés - lásd: Betis, Atletico Madrid elleni szezonvégi találkák - mennyire nem ütközik ki a számokban. Ez egyelőre természetesen nem baj.

Ennyi kérem, a matstat-analízis letudva. No persze ez eddig csak félmunka, számos megválaszolatlan kérdéskör maradt még!

1. Taktikaelméleti indokok - és azok csúfos bukása

Avagy ha az a dolgok állása mint azt a fentiekben láttuk, akkor mégis miért játszhatott ennyit Pedro? Elvégre ez egy folyamat, hogy a madridi fene essen belé - a konzekvenciákat bőven le lehetett volna vonni idény közben is! Nos, valóban, ez színigaz - de a válasz több szeletből tevődik össze. Egyrészt - és ez talán a leginkább megnyugtató - mindez úgy-ahogy meg is történt: Vilanova visszatérését követően a Kanári csak minden második meccsen - összesen ötször - lépett pályára a bajnokságban, és abból is két alkalommal csereként. Tessék csak elképzelni, hogy e végső kozmetika nélkül hogyan festenének a szereplési statisztikák! Az érzékelhető irányváltás alól a BL ugyanakkor kivételt képezett, ennek pedig elsődlegesen a Bayern bika széljátéka lehetett az oka: Tito egyszerűen nem tudott másból főzni. Érdekes, hogy a müncheni buli Pedro-szempontból nem is esett össze. Neymar leigazolását egyébként értelmezhetjük nem is oly burkoltan ezirányba mutatónak. Ennek fényében nyilván borzasztóan sajátos megvilágításba kerül a Roura-féle kényszeridőszak is, ahol Rodri tulajdonképpen megkérdőjelezhetetlen alapember volt: a változtatással kapcsolatos félelmet és a tanácstalanságot jelzi a személyi status quo fenntartása. Hogy ez miért alakulhatott ki, az már bizony átvezet a másik alapvető okhoz, az eredendő másrészthez, amely nem más mint pucér taktikaelmélet - a megfelelő helyen fogunk is még róla értekezni*. Előljáróban elfojtva minden esetlegesen szimpatizáns reményt: ez lett Pedro legnagyobb bukása, amely a legstabilabbnak tekinthető szerepe nimbuszát is bőven megingatta, sőt, valljuk be, összedöntötte. A totális futball hevenyészett romantikája tartotta a csapatban - 'azért ő az első számú csatár, mert ő tud a legjobb védekezni' -, egészen addig, míg nem kopogtatott az ajtón a búskomor valóság: 'á-á, ez sajnos nem így van'. Sssssszzzzzz - susogott a nyomában a szél - ssszzzszáncsez. Nem fogunk ismételni, erről voltak már diák itt és itt. A dolog lényegileg azóta sem változott. És persze lehet még dadogni, hogy de azért Tellóval meg Villával szemben még mindig megvan ez a fölény, ami részint igaz is - főleg előbbi esetében nem lehet kérdéses a dolog -, de egy ilyen státusz elvesztésével azért nagyon adja magát a teljes felülvizsgálat és újraértékelés. (Hatos számú paradoxon:) Hogy akkor mi helyett mit is választunk pontosan? És nem járnánk-e jobban mondjuk még nyolc gól megszerzésével mint még kettő benyelésével? To P or not to P? Egyre kevésbé kérdés.

*A koncepciót előre összefoglalva: a letámadás visszacsavarásával keletkező szűk, de veszélyes középharmad-területeket egy extra középpályással (Cesc) és a legjobb zavaró-védekező támadóval (elméletben: Pedro) próbáltuk biztonságosabbá tenni. Ennek eredményeként burkoltan megjelent a pályán egy addig még nem látott szerep-és szemléletváltozás: a technikai képzettség és a gondolkodásbeli gyorsaság miatt értelemszerű volt, hogy elsősorban a Cesc-Iniesta-Messi hármas feleljen a közvetlen gólokért - lényegileg gyakran egycsatárossá alakítva a játékot -, így pedig Péterkének nagyobb szerep jutott a defenzív feladatokban. Ez fejben végigzongorázva kifejezetten logikus is, tehát alapvetően jó ötlet - a számos banánhéjból az egyik mégis ez a nem várt személyválasztási hiba lett.

2. Kulcsmeccsek és sorozatok szerinti hasznosság

Az első összességében tagadhatatlanul Achilles-sarok csatárszempontból - legalábbis idén az volt. A Real ellen - in medias res - példának okáért négyen együtt csak egyetlen golyót hoztak össze - azt speciel pont Pedro lőtte, lesről, de még a szuperkupában -, pedig megint volt rá lehetőség elég, ugye. Jó, azért ellentételként a számlájukra írandó, hogy a következő játékpercmennyiségekkel gazdálkodtak a hat clásicón: Alexis 169, Villa 97, Tello 53! Ja, igen: Pedro 494. Eskü. És azt se felejtsük, hogy így egyedül Feketepéter lehetett az is, aki kifejezetten hátrányos volt a csapat számára (lásd: Copa del Rey, elődöntő). A többi prémium spanyol gárdával - Atletico Madrid, Málaga, Real Sociedad és Valencia - vívott csatákat illetően talán Sánchez az elsőszámú hős: három kifejezetten jó meccse is volt - nem is játszott mindig -, hogy az utolsó fordulóbeli negyedórás gáláról ne is beszéljünk. Az a kupatalálka lassan el lesz felejtve. E téren feltétlenül kiemelendő még Tello idénynyitó produkciója - kár, hogy utána nem követte újabb. Illetve picit azt is sajnálhatjuk, hogy nem használtuk elégszer - főleg amikor talán lett is volna értelme. Ja, igen: Espanyol - Pedro három gólját is nekik tartogatta, ami alighanem idei teljesítményének legnagyobb pozitívuma.

A második - a sorozatok szerinti hasznosság - még ennél is kényesebb: a spanyol kupában Villa egyértelmű győztesnek tekinthető, öt gólt és két asszisztot még egy Alavés-Córdoba párt követően sem kell magyarázni; a bajnokságban késsel a torkunkon pedig talán Chilechico nevét suttognánk el - a liga utolsó harmadában sorozatosan szállított győzelmekről nem lehet nem tudomást venni. Na persze úgyis a Bajnokok Ligája itt a vízválasztó, az érdekel mindenkit - főleg úgy, hogy ott ér össze a két kategória, hiszen a nyílt kontinensterepen szinte minden egyes alkalom kulcsmeccs. Gyors választ adunk: bár nagyon egyformának tűnnek, de Villa. Egyszerűen azért, mert a kritikus párharcokhoz rendre hozzá tudott szólni: überfontos gólt vágott a Milan ellen - hogy a helyteremtő játékáról már ne is beszéljünk -, majd gyönyörűen elegyengette a Párizs vesztét okozó labda útját a védők szorításában. Igen, ez csak két esemény - de senkinek nincs számottevően több, úgyhogy idén sajna ennyivel is lehet. És bár Siriguval szemközt Pedro ugyancsak vészhelyzetben szedte elő rejtett - önmagát? - tartalékait, aki még a leginkább megközelíti ezt a szintet, az újfent Alexis: a nyitott kérdéseket lezáró gólpassz Jordi Albának - az ő szempontjából édesmindegy, hogy Montolivo drága mit is csinált -, és a létfontosságú kiharcolt tizenegyes a negyeddöntőben egyaránt mutatja, hogy a saját maga miniatűr építőkockáit mennyire igyekezett hozzátenni a nagy egészhez. Tello négy meccsel: felmentve.

3. Viszonyrendszerek és relatív minősítések

Claro - és ez idáig rendben is volna. Ami viszont birizgálhatja a csőrünket, az az eddigi eljárás alapelképzelésének legnagyobb hiányossága: a relativitás. Tautologikus, hogy Messitől nem lenne annyira decens teljesítmény mondjuk tíz rúgott gól mint például Deulofeutól, aki ennyi alkalommal még összesen nem engedte távol a lábától a labdát, amikor hozzájutott. Kérdés tehát, hogy e téren mi a helyzet; ki milyen volt önmagához képest? Sok tekintetben ez a dolgok igazi fokmérője!

Valóban, jogos. És bár a válaszhoz éppen emiatt hellyel-közzel rangsorolnunk kell a fiaink képességei között, a végeredmény aligha vitatható különösebben: ebben az inerciarendszerben utcahosszal Tello győzedelmeskedik - és ugyan a hátsó sorban már vékonyabbak a határvonalak, de a leplezetlen őszinteséget fenntartva ne féljünk kimondani: Sánchez pediglen tisztán veszít. (Hetes számú paradoxon:) Saját magához mérve a képességei szerinti talán legjobb csatárunk volt a legrosszabb. Igen, ebben már rengeteg minden megbújik: az igényeink, nem, ez nem jó szó, inkább a várakozásaink fokozatos visszább vétele Pedróval kapcsolatban az elmúlt évek (!) során; a szükséges szakmai átértékelés Villa visszatérő játékát nézve - na és mindenekelőtt a szilárd impressziók az egyéni kvalitásaik szemrevételezése alapján.

Hogy Krisz miért ilyen jó e tekintetben azon a mindenen átsütő tényen túl, hogy nagyjából hasonló abszolút statisztikákat is hozott mint a másik három koma? Nos, talán azért, mert egy kicsit olyan ő mint a sarki gyros: még véletlenül sem sorolnád a gasztronómiai élményeid közé, de tagadhatatlan, hogy sokszor ráfanyalodsz, mert ennél egyszerűbb és gyorsabb megoldás már nem nagyon létezik, ráadásul különösebben éhes sosem maradsz tőle. De ami a legfontosabb: nincsenek illúzióid vele kapcsolatban, tudod mit várhatsz - az van ráírva képzeletben, ami valójában is, amit mindenki tud, ez pedig biztonságot ad. Vele nem futhatsz bele tizennyolcezer forintos deci aszúba; nem hiteget holmi Michelin-csillaggal meg portugál séffel - anyám borogass -, miközben a konyhában ugyanúgy egerek rohangálnak mint bárhol máshol; és főleg nem mond olyat egy gyengécske, ízetlen húslevesre, hogy a 'királyrák ragu alaplevében a kőrisbors mellett egy csipetnyi jóféle sáfrány, és egy leheletnyi chili felel a tökéletes kompozícióért'. Vagy hogy ez a valaki bezony megnyerte már a Bocuse d'Or-t is - aha, csakhogy Ferran Adriá csapatával, és mindössze annyi volt a feladata, hogy krumplit pucoljon meg rendszeresen cserélje a szemetest.

Cruyff ugyan nem azt mondotta, hogy 'egy játékos legyen egyszerű mint a papírlap', hanem azt, hogy 'a játékot a lehető legegyszerűbben kell játszani', amely két kijelentés között azért elég mély a szakadék, de (nyolcas számú paradoxon:) Tello sikere mégis inkább előbbinek tudható be, ez pedig a maga módján feltétlenül érdekes jelenséggé teszi. Minden bizonnyal ezért is tud könnyedén túlnőni a Krkic-árnyékon - lám-lám, anno Pedro is így indult -, mert hiába rosszabbak a számai (lásd fent): ő nem úgy szerepel az étlapon, hogy rákragu.

4. A játékstílusok különbözősége

Ezen kritikus tényező vizsgálatának jött mostan el az ideje - mintha csak a startvonalról indulnánk, igen. Támadó - mit is jelent ez? Hát, így egy szál magában tulajdonképpen semmit. Gyűjtőfogalom ugyanis: a kategóriába sorolható figurák erényeinek se szeri, se száma, értelemszerűen az egyes játékelemek iránti affinitás is borzasztóan széles skálán mozog - hogy a posztok szerinti elsődleges szerepfelosztásról ne is beszéljünk. Elég csak belegondolni, hogy a védőmunkán keresztül például Piqué és Alves is összehasonlítható, a konkrét szituációk alapján még azt is össze lehet számolni, hogy ki miatt hányszor nyeltük be a bogyót - de egymást helyettesíteni kölcsönösen nem tudják! Áhá, világos - na és mennyi az annyi a csatárlegénységünk esetében? Ijj, bonyolult kérdés, de jelenleg...(morfondírozva:) ...három.

A kiindulópont? Hogyne, íme: Pedro egy született, de fiatalkori demenciában szenvedő zavaró-védekező használhatatlan előre játékkal; Sánchez egy potenciális konstruktív csatár, volt belső irányító, egy Barcelonában kiképzett félpedro; Tello hagyományos szélső, gyenge védőmunkával; Villa pedig egy középcsatárból kegyetlen kényszerűséggel átképzett szélső csatárból ugyancsak kényszerűen visszavedlett középcsatár (háhá, micsoda nyelvi szerkezet).

Nézzük hát az egyéni tudásportfóliókat, egyes jellemző elemeket vizuálisan is alátámasztva!

Tello, egyetlen 1. játékelem. Szélről induló, létszámegálos párharcgyőzelem kifelé - nem a lövőlábhoz, hanem az alapvonalhoz viszonyítva! -, az esetek kilencvennyolc százalékában csak és kizárólag a relatív sebességkülönbségből adódóan. A szitut hagyományos értelemben véve egy az egynek csak a felállás jogán lehet nevezni. Ez, igen, tulajdonképpen ez minden, amit Krisz igazán tud; amennyiben viszont sikerül elkövetni - itt bajnokság, 31. forduló, Zaragoza - vele szemben az egyetlen elkövethető védelmi hibát, vagyis azt, hogy egy elszeparált emberrel szemben - lásd jelölt terület - hagyják egyedül, akinek így maga tudja diktálni a ritmusát - rendszerint lelassít, a védő vele szinkronban szintén lelassul, és ekkor kilő -, egyszóval akkor ziher, hogy büntet, jellemzően a hosszú sarokba. Csel szinte soha - nem tud, de amúgy is hátráltatná -, ha mégis, akkor kissé sután; esetleges apró variáns lehet még egy közelpassz vagy kényszerítő. A helyezkedés, helyzetlejátszás, befejezés vagy a felsorolt változatok tekintetében koppra hasonló esetek: Deportivo, 0-2 (csak a másik oldalról); Valladolid, 1-3 (centrálisabb helyzetből, de analóg - és szerencsés - módon); Celta Vigo, 1-1 (a párharcgyőzelem labda nélkül történik: egy beindulással, onnantól déjá vu); Zaragoza, 0-2 (Thiagóval kényszerítőzve, a rövid sarkot választva - duplán variáns); valamint a Córdoba ellen 5-0 generált gólja (ami azért erősen mutatja a játékelem korlátait).

Tello, 2. játékelem. Szélről induló, létszámegálos párharcgyőzelem (vagy irányválasztás) váratlanul - tényleg! - befelé, azonnali lövéssel kombinálva. Azért ildomos megjegyezni, hogyha nem egész 22 évesen egy ilyen láthatóan tudatos szituációt akár csak kétszer is végig tud vinni egy idényben, az máris több mint amire Pedro képes, az bizony igazán dicséretes. Ez történt egyébként: Szpartak Moszkva, 1-0 (lásd ábra); Mallorca, 0-3. Továbbá ide súvasztható, hogy Krisz - bár ebben is szerény eszköztárral operálva - lőni sem lő feltétlenül rosszul - Getafe, 4-0 -, a gond inkább az, hogy nem elég változatosan.

Tello, 3. játékelem. A kizárólagos gólpassz-szituáció, egyébként pedig a szélsőtulajdonságok markáns kiütközése. Az esetileg középre visszalőtt labdák rendre a Főtörpét keresik, olyannyira, hogy kettőjüknek erre már célzott játéka is van: Messi szöktet - Tello bevár, elhelyezkedik - majd középre tesz - Sr. Gól érkezik. Vagy valahogy így. Az assziszthalmazt lényegében lefedő példák: Sociedad, 3-1; Sociedad, 4-1 (jé, ez egy ívelés-variáns - és Pedro, bazz, hihetetlen); Sevilla 2-1; Celta Vigo, 1-2; Atletico Madrid 1-2 (generált helyzet: előkészítés az öngólt rúgató Villának).

Summa summarum: e három elem lefed 8 gólt, 5 gólpasszt és két generált gólt - vagyis igazából az egész Tello-rendszert. Kezdeti feltevéseink visszaigazolása: pipa. A Messihez állított alapjátékot erősíti a küldemények feladó-címzett bontása is:

Ebből rajzolódik ki egyébként a Krisszel kapcsolatos legnagyobb probléma is - atyaég, mit mondunk majd eggyel lejjebb?? -, éspedig: a csapat elméletileg egészséges feladatelosztásába csak nagyon súrlódva illeszthető, hiszen a középpályásaink közül csak Thiago tudja őt tudatosan használni. A mozgóképek alapján láthattuk a torzítást: Iniesta, Cesc és Xavi asszisztjai bár technikailag valóban azok, tartalmilag csak huncut eufemizmussal nevezhetőek gólpassznak - helyesebb úgy mondani, hogy odaadták neki a labdát, ő pedig levágta a szokott magánakciókat. Ebben - a megjátszhatóságban, alkalmazhatósági kereteinek kiszélesítésében - feltétlenül fejlődnie kell, mert az azért elég valószínű, hogy ő sosem lesz összeállítási szempont semmilyen találkozó előtt. A háta mögött lévő immáron kettő, saját szintjén jónak nevezhető idény azért elegendő alap lehet erre.

De tovább, tovább!

Pedro, 1. játékelem/manipulatívan pozitív 1. példa. Hosszú, mélységi beindulás vagy rövid trajektóriájú rárobbanás a felállt falra. Ami miatt anno azt hihettük, hogy világklasszis lesz: úgyis meglóg majd, oszt bebasszatessékeli. Ehelyett: mindez annyira kiveszett a játékából, hogy igazából könnyen össze lehet számolni az ez évi összes releváns szituációt. A védelmi falra történő rárobbanások végső egyenlege - jaj - konkrétan nulla. Amiből meccsenként kellene tőle három-négy, abból az egész idényben nem villantott egy tucatot - ráadásul azokat is katasztrofális helyzetkihasználással kezelte, és a kiugróan magas játékmennyiség miatt ezen törvényszerűen sok minden múlott (lásd fentebb).

Pedro, 1. játékelem/manipulatívan pozitív 2. példa. Ilyeneket egyszerűen nem lehet. Amiből legalább gól lett: Real Madrid, Szuperkupa 1-1; Espanyol, 3-0 (ez, na ez tényleg szép és múltidéző); Valladolid, 1-0; Espanyol, 0-2. Ja, nem tagadjuk, az utolsó kettőnél már tét sem volt, ami az ő esetében csak fokozza a keserűséget. És igen, ezekben még egy közös van: nem volt a pályán Messi. Ez nem annyira kreált indok, ugyanis az évek során B(r)odri valóban az ő házőrzőjévé degradálódott, a H9-es pozíciófogása pedig az ő pozícióját is köti a pályán - a láncait meg egyszerűen nem meri eltépni. Pontosabban valószínűleg (már) nem (is) tudja. Szomorú.

Pedro, 2. játékelem. A szélső csatár számtalan játékdinamikában - visszazárt védelem, tolódás, gyors és rövid részakciók, kontra - elővehető közvetlen bejátszási alaphelyzete. Amit a bírósági akta megtekintésénél már kiemeltünk, tipikusnak gondoltunk - és hiányoltunk a gyakoriságot illetően. Pedig addig ugye három volt. Azóta? Egy sem.

Pedro, 3. játékelem. Átlövés. Az átlövések, ó, az átlövések - mondd, Péterem, hova lettek? Ez megint csak valami olyasmi volt, ami tökéletes komplementer elemként szolgált az olykor pöcsölő tiki-taka számára, te pedig kifejezetten remekül is operáltál ezzel az eszközzel - erre meg összvissz hány próbálkozásod idézhető fel a szezonból? Négy. Mondom sorrendben: Real Madrid, 2-2 (mellé); Sociedad, 3-2 (ráfogjuk, mert kapufa); PSG, 1-1 (íme, s mennybe is mentél); Bayern, eredményt nem írunk (Neuer meg bekaphatja).

Pedro, 4. játékelem. Nem, ez sajnos nem is egészen az. Inkább Pedroleaks-nek nevezhetjük. A baszk defenzív figyelem nyomatékosan a zseninégyes felé terelődik, az így kialakuló torlódásra játszik rá Xavi passza és Alves mélységi beindulása. Hogy Feketepéternek pontosan mi is a szerepe? Hát... A vakszerelem azt mondaná, hogy mesterien érkezik középen, mozgása kulcsa az akciónak - a realitás pedig azt: mindössze annyi dolga van, hogy a labdát az üres kapuba pofozza. A csatárok álma az ilyen gól, bárki lehetne ott helyette - Puyol is. És aztán még egyszer kicsit nehezebben, és még egyszer kabaréba illő könnyűséggel. Még ebből a tízből is három ilyen? Könyörgöm, ne... Ez egy megkonstruált szituáció, direkt neki szánva: a Kanári iszonyatosan nagy kegyeltje - volt? - Titónak.

Egyenleg: e mágikus négyes - cink! - kitakar 8 gólt, 3 gólpassz és 2 generált helyzetet. Utóbbiak között van még két kiharcolt tizenegyes meg egy kipattanót kikényszerítő lövés - marad tehát összesen hat darab hálórezdüléshez közvetlenül köthető esemény, és ebben igen, bizony még benne vannak a fentebb már megcsodált asszisztfenoménok a Levante meg a Bilbao ellen, és ott bujkál az Espanyolnak lőtt bombagól is, hogy tovább ne részletezzük. A semminél egy picit kevesebb. És ami a kapcsolatokat illeti:

Ha Tellónál azt dörmögtük, hogy a középpályás érzéketlenség miatt nehezen lesz illeszthető, amennyiben nem fejlődik, akkor most mit tegyünk? Harapjuk le a nyelvünket? Fábregasra persze könnyű volt rákenni a jómúltkor az egészet - de hát Iniesta se, Thiago se, kérem szépen, valójában még Xavi se tudja használni a pályán Rodri komát, hiszen pont annál a két gólnál működött közre, ami már a hakniszezonban esett. Kedvesünk Messi alá játszani még olyan szinten sem tudott idén mint Krisz, Alves mindháromszor az imént megcsodált módon rakta le neki a labdát a mészvonalra, a többi csatártárssal - három gól, inklúdid Cesc - nincs jelentősebb kémia közöttük. Jó, Busquets: egy. De mindezért bő háromezer perc talán túlzás. (Szünet.)

Egyszerűen nincs miért a csapatban tartani. Négyőjük közül ő az egyetlen ráadásul, aki most már sorozatban két konzekvensen szar idényen van túl, és hiába a kiegészítő jellegét tekintve elméletben talán leghasznosabb személyes játékelemhalmaz, a gyakorlatban mindennek nem lehet rendszerezett visszaköszönéseit tapasztalni. Szokjunk hozzá, olyan ez mint a Kancsendzönga: egyszerűen túl sok ennyi idő ilyen magasságon. Érleljük magunkban a gondolatot: elvesztettük.

Lapozzunk!

Alexis, 1. játékelem. Helyezkedés illetve pozíciókeresés a labda mozgását követve és azt így feltételesen elősegítve - az erőcenter elméleti helyén. Már megint. Ráadásul itt Iniesta ívelési szándéka előre sejthető - úgy értve Sánchez számára, de egyébként mindegy: Andrissal akkor sem lehet mit kezdeni, ha előre tudod mit csinál -, így pedig a konkrét helyzet csatárkövetelménye is determinált: érkezés beadásra, bucival. Szóval ez leginkább csak egy alkategória - unokatestvér-szitucációja az első vonalas jövetel és a fánniszterroj. Apropó: tetszik tudni, hogy a csapatban a legtöbb fejes gólt - igen, még Messinél is többet! -, szám szerint hármat, Kiskocka szerezte? És hogy a fejes gól per gól aránya Puyolt követően (2/2) a második legjobb a bandán belül? Hát, ő a mi Borghettink, hehe. Tényleg meseszerű, ahogy ezeket az elmozgásokat érzi, és ahogy a vonatkozó párharcokat a legtörpébb törpe nyughatatlan agresszivitásával megvívja.

Alexis, 2. játékelem. Kombinációs játék. Esetünkben szándékosan egyszerű példával - hogy egyértelmű legyen: ebben Chilechico számára a határ a csillagos ég. És ennél Barcelona-kompatibilisebb csatárszkill nem nagyon létezik. Klón: Córdoba, 0-2. Továbbfejlesztések: Mallorca, 1-0; Mallorca, 3-0; Zaragoza, 0-1; Betis 4-2; Atletico Madrid, 1-1. Ráadásul ezek csak a hálót ért esetek - rajtuk kívül még körülbelül másfél tucat van. Azaz nem irreleváns azt mondani, hogy nagyjából minden kilencven percre jut egy. Na, ez kérem, ez érték.

-->