Ha ragaszkodnék az eredeti koncepcióhoz, a poszt most a blogban egyébként megszokott értékelők sorát gazdagítaná. Az elképzelés(em) ugyanis az volt, hogy hűen a nagy meccsekhez, megpróbálom rögzíteni az eseményeket egyéni szinten (is), majd pontozás és rövid leírás formájában meccsről-meccsre haladva leírom azt, milyen is volt számunkra az első NST-Kupa. Az élet azonban egész mást hozott, részben technikai, részben egyéb okai lettek annak, hogy mégsem ez jön a hajtás után.
A technikai okok tulajdonképpen azt foglalják magukba, hogy képtelenség egyszerre normálisan képi (=fotók és videók készítése), illetve írásos (=folyamatos jegyzetelés) formában dokumentálni egy-egy meccs eseményeit, főleg akkor, ha hamar ráébred az egyszeri blogger, hogy sokkal szívesebben szurkol a csapatnak, semmint ilyen száraz hülyeségekkel bíbelődjön.
A nap folyamán ráadásul felbukkant egy nagyon fontos körülmény, ami azt hozta magával, hogy értelme se lenne ennek a pontozásos-értékelős vacakolásnak.
Ha ragaszkodnék az eredeti koncepcióhoz, a poszt most a blogban egyébként megszokott értékelők sorát gazdagítaná. Az elképzelés(em) ugyanis az volt, hogy hűen a nagy meccsekhez, megpróbálom rögzíteni az eseményeket egyéni szinten (is), majd pontozás és rövid leírás formájában meccsről-meccsre haladva leírom azt, milyen is volt számunkra az első NST-Kupa. Az élet azonban egész mást hozott, részben technikai, részben egyéb okai lettek annak, hogy mégsem ez jön a hajtás után.
A technikai okok tulajdonképpen azt foglalják magukba, hogy képtelenség egyszerre normálisan képi (=fotók és videók készítése), illetve írásos (=folyamatos jegyzetelés) formában dokumentálni egy-egy meccs eseményeit, főleg akkor, ha hamar ráébred az egyszeri blogger, hogy sokkal szívesebben szurkol a csapatnak, semmint ilyen száraz hülyeségekkel bíbelődjön.
A nap folyamán ráadásul felbukkant egy nagyon fontos körülmény, ami azt hozta magával, hogy értelme se lenne ennek a pontozásos-értékelős vacakolásnak.
Kezdjük először a száraz tényekkel, ami segíthet mindenkinek képbe kerülni a csapat kupasorozatban mutatott teljesítményével:
Már az első meccsen sikerült beleszaladni a torna végső győztesébe, aminek eredménye - egy 3-4 perces időszakot leszámítva, amikor igenis tartottuk magunkat – felért kilenc arculcsapással. Karolina FC – Tot El Camp 9-0
Csak a második meccs közben jutott eszünkbe, hogy hoztunk fotómasinát is. Máris jól látszik, hogy a játékosaink csupán elmosódott foltokként jelennek meg gyorsaságuk okán (később jöttem rá, hogy kell átállítani a zársebességet...)
A következő meccs a számunkra legnagyobb presztízsértékkel bíró - Korona elleni - összecsapás volt, amit hiába kezdtünk jól egy mocskos nagy félpályás gólnak köszönhetően, 1-2 lett a vége. Bár előzetesen úgy indultunk az egész sorozatnak, hogy ha a madridistákat elkapjuk, már nem is számít az összes többi, a torna hangulatát elég jól leírja, hogy egy későbbi meccsükre odatévedve, önkéntelenül megéljeneztük a „leggyűlöltebb rivális” egyik gólját. Egy közelről eltalált abszolút legfaszább felső kapufáról le,- és bevágódó lövés még akkor is remekbeszabott focipillanat, ha egyébként sok okunk nem feltétlenül lenne örülni neki. Az előbb említett meccsen (NST-Korona) amúgy is kedvezőbb lett volna számunkra egy döntetlen, a végkövetkeztetésünk mégis az maradt, hogy történjék bármi, „a Madrid verve jó”. Nem mellesleg itt hangzott el a nap egyik aranyköpése egy Korona szabálytalanság után: „mi van baz’meg, játszik a Pepe is?”
A harmadik meccs lett számunkra a sorozat csúcspontja azzal, hogy az egyetlen győzelmünket hozta. Nem feltétlenül az a legerősebb érték ebben, hogy éppen az NST-t sikerült megfogni, hanem amit az eredmény generált a társaságban. (Ennek taglalását lásd később.) Vigvik szerint csupán azért sikerült teljesen váratlanul belekavarnunk a csoport végeredményébe, mert nem vettek minket komolyan, én inkább láttam azt, hogy fáradtak voltak, de legalábbis fáradtabbak, mint mi. Nem követtem a csoportmeccsek besorolását, de mi előtte egy óra pihenőt kaptunk, elképzelhető, hogy ők csak egy felet. Ha helyes ez a feltételezés, akkor inkább nekem lehet igazam.
Lehettünk bármilyen sikertelenek előzetesen, a negyedik meccs azt is magában hordozta, hogy ideális esetben akár a harmadik helyért is játszhattunk volna. Az eredmény (Barça szurkolóként volt már részünk örömtelibb 2-6-ban is) végül azt hozta, hogy az utolsó előtti végső helyezés lehetett a legmagasabb célkitűzésünk. Azt mindenképpen ki kell emelnem, hogy a meccs tulajdonképpen az utolsó percekben csúszott ki a kezünkből (fáradtság?), sokáig 2-3-ra álltunk.
Itt jöttem rá, hogy közeliket is nyomni kellene, különben csak színes pálcikaemberek lesznek a képeken
A helyosztóra végül egy olyan testben végletekig kifacsart csapattal álltunk fel, amely még akkor is képtelen lett igazán jó eredményt elérni (0-2 a vége), ha eddigre majdnem mindenki a legutolsó utáni tartalékait mozgósította, én meg berekedtem. (Igazából nem is, csak így próbáltam jelezni, hogy én is milyen marha sokat küzdöttem a csapattal együtt a pálya mellett.) Utólag ez a meccs megkapta az „elátkozott” jelzőt is, mivel döbbenetes mennyiségű helyzetet sikerült kihagynunk. A kapusok istene valószínűleg az ellenhez állt, közte például olyan extrém esettel, amikor az első lövés utáni kipattanót cirka négy méterről kapásból visszalőjük, a kapus meg gyakorlatilag akaratlanul beesik a labda elé.
Tornaismertető letudva, jöjjön a csapat:
Valószínűleg nincs ember, aki ne tudná, a foci első számú alaptörvénye ez: „végy egy jó kapust!”. Kispályán ez pláne különös jelentőséggel bír, tekintve a gyorsabban lefutó támadásokat és az ebből automatikusan következő gyakoribb kapura irányuló lövéseket. A kapusunkat nevezzük, mondjuk Máténak (ha utóbb a kommentsorba beírja, akár kapusinho-nak), és emlékezzünk meg róla a legnagyobb elismerés hangján! Nagyon bátran, határozottan és jó százalékkel állt bele a lövésekbe, ráadásul testalkatát meghazudtolva volt képes pillanatok alatt szinte bárhova odaérni. Láttam „védőként” becsúszva szerelni, láttam egyszerűen befeküdni egy lövés elé, már ezekkel is sokszor mentette meg a csapatot kapott góloktól, a nagy számban kiütött és fogott labdákról nem is beszélve. Az már hab a tortán, hogy a később legfontosabbnak bizonyuló meccsen megfogta a hetest, amiről kötelességem megjegyezni, hogy természetesen jogtalan volt, de hát a mocskos sportpolitika megkívánta volna, hogy az NST-t valahogy az első helyre tuszkolják. Máté a pillanatról utóbb elmondta, hogy „előtte legalább háromszor odanézett, rohadtul tudtam, hova akarja lőni”. A csapatból elsőként kiemelt kiválóságunk utóbb egy meccs erejéig átigazolt, azzal koronázva meg saját napját, hogy egy büntetőpárbajban kettőt védve a háromból, győzelmet hozott a helyosztón valakiknek. (Pontosan nem tudom, melyik csapat volt és mindegy is.) Más kérdés, hogy felénk nem jelezték a kölcsönvétel tényét, vezetőségünk hamarosan összeül és dönt a megteendő jogi lépésekről…
A tornán az is kiderült, hogy Drenthe visszatért a Realba. Amúgy ott volt Nani is (stílszerűen MU mezben), de akkor már egyáltalán nem fotóztam
Egy ilyen sporteseményen persze az se árt, ha legalább egy ember van a mezőnyben, akiről nagyjából a második labdaérintés után kiderül, hogy az első nem volt véletlen még lényegesen magasabb szintű közegben is képes helytállni. Maradva az előző megközelítésnél, legyen mondjuk újabb játékosunk neve: István. Külön jó, ha játékosunk képes úgy kettő és fél (+egy sípszó utáni) mocsok nagy gólt lőni, hogy közben minden tekintetben szellemi vezére a csapatnak, gyakorlatilag átjátszhatatlan védekezésben, és abszolút alapja a csapat játékának a pálya minden pontján. Minden egyes labdaérintésén érezni a magabiztosságot, a passzai nagyon magas százalékkal pontosak, a lövései bárhonnan életveszélyesek, egyszóval és magyarán: kategóriákkal a hobbifocisták fölé emelkedik. Körülbelül két perc kellett ahhoz, hogy megállapíthassam, ha belőle lett volna öt játékosunk a pályán, leírhatatlan fölénnyel és egyértelműen nyerjük a bajnokságot.
Ha már védekezés, akkor mindenképpen szükségünk van egy hasonlóképpen stabil másik védőre, akinek neve legyen mondjuk: Bandi. Egyike vagyok azoknak, akik nagyon szeretik, és nagyra tartják a betonfal típusú védőket, hiszem, hogy az ilyen karakterek minden csapat alapjai. Külön észreveszem és kiemelem, ha ilyet lát(hat)ok, nyilván az ő esetében is megteszem. Ha azt feltételezem, hogy egész nap négy-öt alkalommal mentek el mellette, nagyjából pontosan belőttem a statisztikáját, de hogy mindenki számára világossá tegyem, hova helyezem őt a csapaton belül, akkor a legjobb időszakát futó Puyolt javaslom mindenkinek, mint kategóriát. Ennél nagyobb és világosabb dicséretet még akkor se mondhattam volna, ha mindkét játékost értelemszerűen a maga környezetében kell elhelyezni.
Hős majd lesz még később is, ezúttal kettő „kisebb hőst” szeretnék megemlíteni. Azokról van szó, akik egy hosszúra nyúlt éjszaka után vállalták a megmérettetést, a nevük pedig legyen mondjuk Soma és Robi. (Soma remek diplomáciai érzékéről tanúbizonyságot téve a mix-zónában elárulta, hogy „minden vágya volt a Barçában játszani, innen is szeretne visszavonulni, ha majd egyszer szögre akasztja a csukát”). Az általam említett szempontból vizsgálva Robi egy kicsit nagyobb hős, ő ugyanis 11-kor ébredt, mégis összeszedte magát és jött, amilyen gyorsan csak tudott. Azt nem tudom megmondani, hogy Soma az előző éjszaka (általam részletesen nem ismert) eseményei miatt volt-e ilyen fehér, vagy ez alapszín nála, tény, hogy az Iniesta mez abszolút telitalálat volt. Robi esetében kicsit más a helyzet. Ijesztően fehér arccal érkezett, de valamikor délutánra kiderült, hogy az nem alap, mert addigra nagyjából visszatért belé az élet. A torna sérülése is a nevéhez fűződik. Sikerült olyan ügyesen orrba fejelnie őt valakinek, hogy még órákkal később is érezte. Illetve az orrát hosszútávú lezsibbadás okán pont hogy nem érezte. (Más kérdés, hogy a két kézzel való hirtelen archozkapást és a földön fetrengést még gyakorolnia kell, nem volt igazán meggyőző a mozdulatsor.) Somának szintén majdnem sikerült bekapnia egy ízes tökönlövést, én majdnem összegörnyedtem a pálya mellett, amikor azt a horrort megláttam. Utólagos elmondása szerint valahol alhason kapta be a cuccot, így a jövőbeni gyermekáldás lehetőségét nem tette semmissé ez a kis kirándulása a futball világában.
Clásico nyilván elképzelhetetlen a bíró befolyásolása nélkül. Itt éppen ketten is maguknak követelik a bedobást, vagymit (esetleg a szúnyogokat hessegetik el)
Barça szurkolók ritkán látnak Xavi mezben hegyomlásnyi embert, már eleve ezt a tényt is a nap kuriózumai között kell említenem. A név (barcabomba) kötelez, utólag kitárgyaltuk, hogy érdemes lett volna nagyobb számban kínálgatni őt magas ívelésekkel, mert nem csak magas, de a súlypontemelkedése is korrekt. Így is emlékszem három alkalomra, amikor sikerült meglepni az ellenfeleket, és csupán a pontosság hiányzott a gólszerzéshez. Szintén a nap egyik pillanata volt, amikor mindegymelyik (mert nem emlékszem) ellenfél egyik játékosa úgy gondolta, megpróbálkozik a lehetetlennel, és erőből legyűri őt. A végeredmény az lett, hogy konkrétan nekifutásból sikerült a másodperc tört része alatt lepattannia emberünkről, ezzel biztosítva igen-igen humoros jelenetsort a kamerának jelenlevőknek.
Szombat este-éjszaka vigvik azt mondta, hogy ő leginkább egy gólerős támadót hiányolt a csapatból, illetve úgy érezte, egy ilyen karakterű játékossal többet elérhettünk volna. És ez még akkor is igaz, ha van egy Gergő a csapatban, aki képes volt nem ziccerekből is két gólt szerezni. Az egyik biztosan egy remekbeszabott tekerés volt a hosszúba a kapus mellett, a másikat – szégyen és gyalázat, de – sehogy nem tudom felidézni. (Mentségem annyi, hogy némi alkoholszint bennem is volt, illetve a szurkolás hevében tudnak az emberben elmosódni egyes emlékek, másikak pedig konkrétan felidézhetetlenné válni.) Az előzőek értelmében nyilván leginkább támadásokra helyezkedett, még akkor is, ha amatőr kispályás fociban közel nem annyira kötöttek a posztok, mint a „nagyoknál a nagyon”. (Ld. a szótárban „időnként eluralkodott a fejvesztett rohangálás a pályán” szócikk alatt.) Gergőnél az elsősorban támadó szerepkör akkor is jellemző tudott maradni, ha több meccsen is volt alkalmunk megtapasztalni, milyen az, ha egyszerűen hátrakényszerülünk, mert újra és újra elveszítjük a labdát a kontroll nélküli felszabadítások miatt. Hiába, ha már arra van kondicionálva a blogger, képtelen kilépni abból, hogy Barça szemüvegen keresztül nézzen akármilyen meccset.
A focicsapat akkor focicsapat, ha találunk benne legalább egy játékost, aki a fáradhatatlan mezőnymunkával tűnik ki. Peterhappy esetében ez azért „alakult külön jól”, mert hamar sikerült kideríteni, hogy erő is van a lábában, meg pontosság is, amely tényekkel a tarsolyban ígéretesen képes kapura suhintani a labdát. Ehhez képest szinte soha nem jött ki a lépés erre, pedig még beszéltünk is róla, hogy kéne’. A mezőnymunka automatikus következménye, hogy nem ritkán kerül földre a játékos, de itt kell megjegyeznem, hogy szinte mindenki panaszkodott a csúszós pályára. Nem is mi lennénk, ha nem nyafognánk ezúton nyilvánosan is a talaj miatt, és természetesen a túlzott locsolást is meg kell említenünk, mert volt cirka három perc, amikor egyik meccsünk közben pötyögött némi eső.
Labdavadászat (helyett védekezés foggal-körömmel) amúgy Barca módra
Remélem, senki nem veszi rossz néven, ha a csapat hőse címet Vuki_01 kapja tőlem. Illetve megkapja mindenki, de ő egy kicsit inkább, mint a többiek. Neki sikerült eljutnia az első meccs „nincs egyetlen épkézláb megmozdulása” megjegyzésétől a nap végére a „szinte nem volt rossz megmozdulása” minősítésig. Valóban héroszi volt, amit az utolsó meccsen produkált, ilyen őszinte lelkesedést és főleg az abból eredő hasznosságot ritkán láthat focipályán bárki. Azt nem döntöttük el, vajon a Pedro mez átkos hatását tartott-e ilyen sokáig legyőznie, abban gyakorlatilag egyetértettük, hogy a nap és a csapat egyik üde színfoltja volt a személye.
Végül, de nem utolsósorban említést kell tennem az egész csapat kitalálójáról-alkotójáról-alapítójáról, aki a példa kedvéért legyen, mondjuk vigvik nevű ember. Nehéz helyzetben vagyok, ha őt kell minősítenem, mert alig észrevehető célzásokkal („még úgyse adtam senkinek, most meg akarom kapni!”) már jóval a torna előtt jelezte felém, hogy minden vágya egy tízes osztályzatot kiérdemelni. Ugyanakkor vegyes érzelmekkel kezelem a helyzetét. Pozitívan kell értékelnem, hogy nem volt rest némi megvesztegetési kísérletre bizonyos alkoholos italoknak irányomba történő asztalra helyezésével, viszont képes volt hajnali háromkor abba a helyzetbe hozni, hogy a Nagykörút végeláthatatlan kilométerein szinte már rohanjak, ha el akarom érni a vonatot („csak húsz perces laza séta, neked se árt a mozgás….”). Napközben próbáltam én jelezni felé, hogy ha mindenáron ragaszkodik a tízeshez, vegyen fel egy Ronaldinho mezt, de utólag úgy összegeztem, hogy egyedül az ő elszántságának köszönhetően jött össze a létszám, ráadásul az utolsó meccset valahol a háromnegyedénél gyakorlatilag feladni kényszerült, mert képtelen volt a begörcsölt izmai miatt visszamenni a pályára. A torna egyik legjobb pillanata volt, amikor egyetlen játékosunkként lapot sikerül kiharcolnia magának azzal, hogy sárgáért reklamált egy esetnél. Hiába, a mez kötelez… Később a csapatból többen irigykedve mondták, hogy nekik is érdemes lett volna megjegyzéseket tenni a bíró közreműködésére, ha ilyesmiket osztogatnak cserébe. Hozzáteszem, eddigre már sikerült meglehetősen jó kontaktot kialakítani a sporival. Egy lefújt szabálytalanság után magam hallottam tőle egy önkéntelen „Szép volt!” megjegyzést egy mocsok nagy (csak persze érvénytelen) gólunk láttán. Mindent a mérlegre téve, jó szívvel megadom vigviknek a 10 pontot, azzal a kitétellel, hogy kivétel nélkül mindenki kiérdemli a csapatból!
Ez nagy valószínűséggel az egyik gólunk utáni pillanat. Abból gyanítom, hogy az NST itt már csak vert sereget formáz, mi meg jövünk vissza közepet kezdeni
Egyáltalán nem volt szándékom rangsorolni a csapat tagjait, és ez még akkor is igaz, ha abszolút egyedi okok miatt többet, illetve kevesebbet írtam bárkiről is. Tulajdonképpen nem is szívesen bontottam egyénekre a társaságot, viszont fontosnak éreztem név szerint is megemlíteni mindenkit, illetve néhány szót külön is szólni mindenkiről. Miután mindezt megtettem, a csapat története következik, és a poszt tulajdonképpen itt érkezik el a legfontosabb szakaszához:
Képzeljünk el egy olyan közösséget, akik első alkalommal találkoznak. Gyakorlatilag annyi idejük marad az első meccs előtt, hogy (hellyel-közzel és már amennyire) bemutatkozzanak egymásnak, azután máris egy komoly kihívás elé állnak. Pályára kell lépniük együtt, anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, ki mire képes, a pálya melyik részén és egyáltalán mire használható. Az eredmény: totális katyvasz a fejekben, totális katyvasz a pályán! Már ez elég lenne ahhoz, hogy helyén kezeljük a 0-9-et, az pedig utólag derült ki, hogy a torna legerősebb csapata ellen kellett volna bizonyítani.
Szinte alig marad idő kipihenni az első meccs fáradalmait, máris újabb kihívás elé kerül a csapat: pont a szívünk szerint leginkább legyőzendő ellenfelet kellene elkapni. Eddigre már legalább azzal képben a társaság, hogy ki mit tud a pályán, viszont a fejetlenség továbbra is uralkodik. Leginkább azért, mert nem hogy csapatrészenként, de sehol nincs egyértelmű vezér, akire hallgatnának a többiek. Az eredmény továbbra se jó, azonban megcsillan a remény, 9 kapott után „csak” 2 kapott gól formájában.
Persze, hogy időben nem ez passzol ide, de később kell a hely más fotóknak: a díjátadó
Lemegy a második meccs, de két vereség után legalább egy hosszabb szünethez jut a csapat. Teljesen mindegy, ki veti fel, a lényeg, hogy a pihenő (és az első sörök elfogyasztása) után felébred a labdaéhség a skacokban, és még a következő meccs előtt lemennek a tartalékpályára gyakorolni. Az ötlet egyszerű: öt az öt ellen gyakorolnak, kísérletezgetnek, ki hol és hogyan lehet leginkább hasznára a csapatnak. Folyamatosan cserélődnek a sorok, van, aki éppen védekezni lép be, van, aki éppen támadóként. Körvonalazódnak az első gondolatok, ki hova mozogjon, ki hova passzoljon, ki honnan és mikor lőjön. Nyugodt körülmények között derül ki mindenkiről, miben jó, miben kevésbé, mi várható tőle, mit nem szabad feltételezni róla. Még ennél is sokkal fontosabb, hogy ezzel együtt megjelenik a bizalom egymás iránt.
Ezek után kerül sor a harmadik meccsre, aminek a legnagyobb újdonsága, hogy addig soha nem látott mennyiségben megjelenik a játékosok közti kommunikáció a pályán. Hallgatólagosan (és mindenki által!) elfogadott lesz, ki az első, aki jelzi a többieknek a helyezkedést, még ennél is fontosabb, hogy mindenki „meg mer szólalni” játék közben. Egyik meccsünkön se hallottam olyan sok jelzést egymás felé, mint amikor győztünk. „Jövök!” „Menj!” „Figyelj a hosszúra!” „Lépj ki rá!” „Nyugalom!” „Vigyázz! Mögötted!” – megjelenik mindaz, ami egyébként a focipályán megszokott, de nálunk addig nem volt, vagy alig volt érzékelhető. Mindezek mellett folyamatossá válik egymás bíztatása: „Jó volt!” „Szép volt!” „Nagyon kellett!”
A meccs lefújása után megtörténik a nap számomra legkiemelkedőbb pillanata. Mindenki felsétál a büféhez és az eddig hellyel-közzel szétszóródó társaság egyetlen közösséggé lesz: ösztönösen egy asztal körül gyülekezik az egész csapat! Természetesen kitárgyaljuk a sikert, az okokat, természetesen felemlegetjük a legjobb pillanatokat, mindenki megkapja az őt illető dicsérő szavakat. Egyik pillanatról a másikra mindenki úgy érzi, érdemes volt idejönnie, egyik pillanatról a másikra CSAPATTÁ lesz a közösség.
Az a bizonyos pillanat: először igazán egyben a társaság!
A következő meccs elején érezni a koncentráció hiányát, mintha mindenkit túlzottan megnyugtatott volna a siker. Az eredmény szinte pillanatok alatt elszalad, mégis képes egy ideig tartani a lépést a társaság az ellenféllel. Fogalmam nincs, hogy végül is annyival jobbak voltak-e, a lényeg, hogy amit az elején elszalasztunk, később már nem hozható vissza. A csapat összezuhanásáról ugyanakkor szó nincs és erre az utolsó meccs a bizonyíték.
Eddigre majdnem mindenki hullafáradtan vánszorog, nem is létező tartalékokat mozgósít, folyamatosan érezni, hogy egyre kevésbé akarnak sikerülni a megoldások. Csak feltételezni tudom, de az összképből az jön le, hogy a vereség oka elsősorban a fizikai problémákban keresendő. Egyre több a húzódás, egyre nehezebb a mozgás, egyre darabosabb és lassabb szinte mindenki. Egyre gyakoribbak a cserék is. Itt már nem arról van szó, hogy úgy kell leimádkozni bárkit a pályáról, önként és egyre gyakrabban szól mindenki, hogy valaki jöjjön helyette, mert nem bírja tovább. Ha a győzelem után a siker mámorában osztozott a csapat, itt a fogcsikorgató küzdelemben osztozik. Saját szememmel láttam, így biztosan állíthatom, hogy mindenki kihozta magából a maximumot, sőt! A legutolsó meccsen többektől láttam olyan kitartó küzdelmet, amit addig nem. Így lesz igazzá, hogy a siker kovácsolta egybe a csapatot, de az is, hogy a nehézségek idején tett mindenki a legtöbbet a többiekért, erőn felül. Személy szerint innen kívánok (minél) gyors(abb) felépülést! Remélem, ennyi idő után már könnyebben mennek az alapszintű mozgási kötelezettségek közül azok, amik a szombatot követő napokban átmeneti nehézséget okoztak-okoznak Nektek!
Az egész napos felfokozott hangulat egy utolsó kör(sör)ben zárul. Az eseménysor egyik legnagyobb pillanata „apaisten szemefénye” – a három és fél éves Koch Márton –, aki önzetlenül körbeoszt egy-egy ropit a csapat tagjainak. De nem csupán körbeosztja, hanem egyszerűen nem engedi visszautasítani! Pontosan tudom, mekkora kincs egy ilyen korú gyereknek, nyilvánvaló, hogy eredeti szándékom szerint meghagynék neki minél többet belőle, mégse tehetem, annyira jó szívvel kínálja.
Nagyon sok minden kimaradt képi formában a napból, de legalább ezt a pillanatot sikerült normálisan megőrizni az utókornak
És persze minden szünetben szakmáztunk ezerrel. Az alaptéma adja magát, a „Neymar igen-nem” körül forgott elsősorban a szó, de az is feltűnő volt, hogy a blog azért elég egészséges irányvonalat jelent és ilyen gondolkodású embereket is vonz be. Nemigen hallottam semmitmondó véleményeket, érezhetően mindenki képben volt a klubbal, a csapattal, szintén érezhetően mindenki képes volt alátámasztani is a gondolatait, nem csupán lózungokat pufogtatni a levegőbe. Bandi vetett fel például egy olyan elképzelést, miszerint a nagy klubok, ha versenyre akarnak kelni az európai fociba beömlő olajpénzekkel, akkor elég világosnak látszik a lehetőség önmaguk anyagi stabilitását úgy biztosítani, hogy csak játékosok részjogait vásárolják meg, a fennmaradó összeget egyéb bónuszok, vagy társtulajdonosok bevonásával teremtik elő. Én ezt annyira eredeti gondolatnak éreztem, hogy első felindulásból azonnal bele is írtam a posztba.
Bár addigra a társaság egy része szétszéledt, (némi késéssel) volt szerencsém a díjátadón is részt venni, ahol megkaptuk a jól kiérdemelt pezsgőnket, majd igen gyorsan a végére jártunk, vajon szeretjük-e az édeset, vagy csupán múló emlék, hogy végül is mindegy. Az esemény fénypontjaként kiérdemeltük a torna különdíját is, amit a „legjobb közösségépítésért” érdemeltünk ki. Naponta ömlik arcunkba a közösségi média kifejezés, ezzel együtt valahol a közösségépítés önmagában semmitmondó szóvá lett, amit viszont fentebb leírtam, már őszinte és valódi tartalommal tölti meg. Remélem, hogy aki ott volt, hasonlóképpen érezte és értékeli utólag. (Ez egyébként valószínű, mert a levlistán máris egy Barcelonába irányuló esetleges közös utazás gondolata bontakozik ki.)
Amúgy vigvik a különdíjként kapott gombfoci csapatokat megtartotta, de nem hiszem, hogy ez bárkit zavarna a fiúk közül, hacsak nincs másnak is - hozzá hasonlóan - féltve őrzött hatvanakárhány csapatos gyűjteménye, amit pont ezekkel (aznapra stílszerűen Bayern és Dortmund) szeretne kiegészíteni.
Vigvik itt veszi át a különdíjat, engem meg annyira meglepett, hogy mire előbányásztam a fotógépet már csak ezt tudtam lekapni (Vagy csak heinrich beszól valamit, mert képtelen feldolgozni az alázást, amit tőlünk kaptak, ezért fordítanak hátat egymásnak)
Őszintén remélem, hogy a következő alkalommal olyanokkal is találkozhatunk, akik tudtak a lehetőségről, és nem valamilyen feloldhatatlan kizáró ok miatt hagyták ki ezt a napot, csupán hiányzott egy kis motiváció ahhoz, hogy rámozduljanak a felhívásunkra. Személyesen garantálom, hogy bárki, aki a következő alkalommal csatlakozik hozzánk (nem feltétlenül játékosként!), nem fogja megbánni a döntését. De mondom magyarul is: ez egy kibaszott jó buli, amit egyszerűen kár kihagyni!
Őszintén örülök, hogy megismerhettelek Titeket, őszintén örülök, hogy ezt megelőzően számomra ismeretlen embereket örömmel köszönthetek a következő alkalommal! Köszönöm, hogy ezt a szombati napot ilyen kiváló társaságban és hangulatban tölthettem együtt, Veletek!
A IX. NST Kupa Tot El Camp csapata: Balázs Péter, Haász Róbert, Hlács András, Koch István, Kovács Balázs, Pila Gergely, Somogyi Gábor, Szira Máté, Vigh Péter, Vigh Viktor
Persze akartunk igazi csapatfotót is, de végül persze el is felejtettük
