Egy ideje szerettem volna már összeállítani egy olyan posztot, amiben a Barça régmúltjából gyűjtök össze anekdotákat. Nem nehéz kitalálni, hogy a gondolat immár valósággá lett és a hajtás után elolvasható formában leledzik néhány rövid történet. Nem akarom nagyon húzni az időt csak muszáj, hogy kitöltsem a kép melletti helyet, viszont egy megjegyzést ide kell böknöm.
Az anekdota kifejezés sokak fejében azt a képzetet keltheti, hogy harsány hahotázásra ingerlő sztorik lapulnak alant, de ez mégsem így van. Vagy legalábbis nem minden esetben. A posztot ezért (is) tekintsük elsősorban lehetőségnek arra, hogy bepillantást nyerjünk a régi idők focijába. Valamint lehetőségnek arra is, hogy egy kicsit átérezzük, milyen körülmények, milyen hangulatok lengték körül ezt a sportágat a múlt század közepe táján. Nem mellesleg az se árt ha a posztnak köszönhetően „megtanuljuk” néhány egykori játékoslegenda a nevét, akiket nem feltétlenül ismer(t)ünk (eddig).
Egy ideje szerettem volna már összeállítani egy olyan posztot, amiben a Barça régmúltjából gyűjtök össze anekdotákat. Nem nehéz kitalálni, hogy a gondolat immár valósággá lett és a hajtás után elolvasható formában leledzik néhány rövid történet. Nem akarom nagyon húzni az időt csak muszáj, hogy kitöltsem a kép melletti helyet, viszont egy megjegyzést ide kell böknöm.
Az anekdota kifejezés sokak fejében azt a képzetet keltheti, hogy harsány hahotázásra ingerlő sztorik lapulnak alant, de ez mégsem így van. Vagy legalábbis nem minden esetben. A posztot ezért (is) tekintsük elsősorban lehetőségnek arra, hogy bepillantást nyerjünk a régi idők focijába. Valamint lehetőségnek arra is, hogy egy kicsit átérezzük, milyen körülmények, milyen hangulatok lengték körül ezt a sportágat a múlt század közepe táján. Nem mellesleg az se árt ha a posztnak köszönhetően „megtanuljuk” néhány egykori játékoslegenda a nevét, akiket nem feltétlenül ismer(t)ünk (eddig).
Az örökség
Egy alkalommal dél-amerikai túrára utazott a csapat, amikor a repülőgép egyik motorja leállt. Természetesen mindenki halálraváltan ült a székében, amikor Basora felállt egy notesszel a kezében és jegyzetelésre készen elindult végigkérdezni a többieket:
- Itt az idő elsorolnod fiacskám, hogy mit hagysz rám örökül?
Charly debütálása
Carles Rexach egy Santander elleni idegenbeli meccsen lépett először pályára a Barçában és szokás volt akkoriban, hogy az újoncok a kapitánnyal, Olivellával aludtak egy szobában. A védő közel félórán keresztül rémítgette Charly-t, hogy mennyi veszély vár rá és milyen nehéz lesz a bemutatkozás, mire ő végül vette a bátorságot és megkérdezte:
- Tulajdonképpen mit kell majd csinálnom?
Olivella látta, hogy szegény remeg, mint a kocsonya, ráadásul álmos volt és már elegendőnek ítélte a srác bolondítását, ezért így felelt:
- A legjobb az lesz, ha focizol! - zárta le a beszélgetést, majd rövid szünet után hozzátette. - Ha meg nem tudsz, akkor csináld azt, amihez értesz.
A német menü
Egy németországi kirándulás alkalmával Joan Gich, a Barcelona általános titkára elhatározta, hogy a játékosok vacsoráját a szálloda személyzetére bízza, ő csak megrendelte a menüt: levest kért, spagettit és húst. Az ételsor megszokott volt a futballisták számára és elkészíteni se volt nehéz… de! A német szakácsok összefőzték a levest a spagettivel és a hússal, majd egyben feltálalták a csapatnak. A játékosok immel-ámmal megették, amit eléjük tettek, de másnap közölték a vezetőséggel, hogy soha többet nem kérnek a német menüből.
Játssz betegen
Enric Gensana engedélyt kapott, hogy vakbélgyulladással játszhasson a Milan ellen egy nagyon fontos meccsen. Persze a következőt sem hagyta ki, mert az ’El Clásico’ következett. A meccs után rohamkocsival vitték kórházba és még aznap éjjel megoperálták.
A lelkes török
Egy alkalommal Törökországban játszott a csapat, Ramallets-nek nagyon kijött a lépés, egyszerűen képtelenek voltak neki gólt lőni. A lefújás után a közönség egy része a játékoskijárónál gyülekezett, nem úszhatta meg a meccs hőse sem, hogy ne üdvözöljék. Egy török férfi ugrott elé, majd „Zamora!, Zamora!” kiáltással boldogan megölelte.
Az anyatigris
Ramallets szülei ritkán nézték meg a fiukat, de egyszer úgy adódott, hogy jelen voltak a Les Corts-ban egy vesztes meccsen. Már üres volt a stadion környéke, amikor kijöttek hárman, de néhány fiatal kölyök ott ácsorgott és egyből észrevették a kapust. Elkezdték őt szidni a vereség miatt és sértegették, hogy miért nem hagy már fel a játékkal. Mielőtt ő egyetlen szót is szólhatott volna, édesanyja előkapta esernyőjét, és azt a feje felett lóbálva kergette végig a gyerekeket az utcán. 
A „Madárdal”
Amikor a diktatúra idején a csapat Bilbaoban játszott, egy népszerű hotelben - a Carltonban - szállt meg a meccsek előestéjén. Volt ott egy zenekar a szálló fogadótermében, akik minden alkalommal, amikor a Barça megérkezett, rákezdtek az „El Cant dels Ocells” című dalra. A játékosok nagyon hálásak voltak ezért, mert ez egyike volt a kevés katalán dalnak, ami engedélyezett volt abban az időben.
Túlzott udvariasság
Amikor Enric Gensana debütált az első csapatban, - mindössze 19 évesen - nagyon ideges volt amiatt, hogy együtt játszhat nagy és legendás hírességekkel, gyermekkora bálványaival. Gonzalvo volt az egyik legrégebbi és legtapasztaltabb játékos, aki a meccs előtt így szólt hozzá:
- Ha látod, hogy megszerzem a labdát, azonnal kiálts nekem, hogy tudjam, merre vagy.
Alig kezdődött el a meccs, Gonzalvo hamarosan megszerzett egy labdát és el is indult az ellenfél kapuja felé. Gensana megfogadta a tanácsot, így Gonzalvo egyszer csak ezt hallotta:
- Senor Mariano! Senor Mariano! Itt vagyok, kérem szépen!
Helenio Herrera és a visszatérés a Real Madrid ellen
Az 1958/59-es szezonban a Barça a Real ellen játszotta a spanyol kupa elődöntőjét. A Barça nem játszott rosszul, a félidőben mégis 2-0-ra vezetett a Madrid. A játékosok joggal várták, hogy Herrera a szünetben számonkéri rajtuk a meccset. Az edző bement az öltözőbe, szokása szerint levette a kabátját és a játékosok várták, mikor kezd el ordítani, de ő csak ennyit mondott:
- Srácok, ne aggódjatok, ezt a meccset megnyertük.
A játékosok ugyan nem értették, de a második félidőben Kocsis és Suárez két góljával végül 4-2-re fordították az eredményt. Már majdnem véget ért a meccs, amikor egy Madrid szurkoló elájult a kispad közelében. Herrera Enrique Ribelles mellett ült és így szólt hozzá:
- Mi a fene! Már nem csak a Madrid játékosok haldokolnak, de a szurkolóik is…
Felemelem, mégiscsak nyertünk!
Az 1958/59-es szezonban a Barça a Granada ellen lépett pályára a Spanyol Kupa döntőjében, amit akkoriban hagyományosan a Bernabéuban játszottak le. Bár a helyi közönség nagyon ellenséges volt, a csapat kényelmesen győzött 4-1-re. Segarra, az akkori kapitány elindult, hogy átvegye a serleget, de a madridi közönség végigfütyülte a díjátadást és ő nem tudta eldönteni, hogy a magasba merje-e emelni a kupát. Bár már több mint egy évtized eltelt azóta, a „chamartíni botrány” szaga érződött a levegőben. A játékosok szinte csendben adták egymásnak a trófeát, de senki nem merte felemelni, míg aztán Segarra észrevett egy kis Barça szurkolói csoportot, akik elkísérték a csapatot, és dühösen így szólt:
- Én bizony felemelem, mégiscsak nyertünk!
Ezután csapattársai a vállukra vették és megkezdték a tiszteletkört a stadionban, miközben egy rövid időre megálltak a Barça szurkolói előtt.
Herrera pszichológiája
Herrerának szokása volt minden meccs előtt alaposan elbeszélgetni a játékosaival. Egy alkalommal a buszon utazva beszélt a csapat egyik védőjéhez, aki nem volt minőségi játékos, a mester akkor mégis ódákat zengett a játékáról. Gonzalvo csodálkozva figyelte a beszélgetést, majd a meccs előtt odament a mesterhez és megkérdezte tőle:
- Te komolyan gondolod, amit a srácnak mondtál?
Herrera huncut mosollyal ránézett és így szólt:
- Szegény úgy nézett ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. Mit tehettem volna?
Nyelvi problémák
Biosca mindössze 16 éves volt, amikor a Barça amatőrcsapatával egyszer Marseille-be utaztak egy nemzetközi tornára. Szabadidejében úgy döntött, kimegy a városba, hogy parfümöt vásároljon az otthoniaknak, de egyáltalán nem beszélt franciául. Mást nem tehetett, belépett az üzletbe és kézzel-lábbal elkezdte magyarázni, hogy mit szeretne. Nagy nehezen sikerült kiválasztani az árut, ki is fizette, majd az eladó hibátlan spanyolsággal így szólt:
- Köszönjük a vásárlást, viszontlátásra és további kellemes napot!
Biosca megfordult, elköszönt. Amikor kilépett, akkor vette észre a feliratot az ajtón: „Beszélünk spanyolul.”
A vájtfülű
Olivellának kiváló műszaki érzéke volt, többek között azonnal meghallotta, ha bármilyen gép nem működött tökéletesen. Egy napon a csapat Bogotába indult repülővel, amikor feltűnt neki az egyik motor furcsa hangja és azonnal figyelmeztette is a többieket, de azok lehurrogták:
- Gyere Ferran, ne beszélj ostobaságokat, állandóan rémeket látsz!
Alig félórája repültek, amikor a motor leégett. Ezután soha nem szállt repülőre a csapat anélkül, hogy Olivella jóváhagyását ne kérték volna az indulás előtt.
Rajongó
Egyszer a csapat Rio de Janeiroban játszott, amikor a Copacabana strandon egy ember közeledett Ramallets-hez és megállt előtte:
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, el szeretném mondani neked, hogy te egy nagyszerű játékos vagy! - Majd egy pillanatra elgondolkodott és így folytatta: - Milyen poszton is játszol?
A fegyveres meghívás
Egy alkalommal Montevideoban játszott a csapat nemzetközi tornán, Segarra, Gràcia és Gensana összebeszéltek, hogy a szabadnapjukon kimennek a városba. Beültek egy bárba, kértek egy-egy sört, majd leültek egy asztalhoz. Szóba elegyedtek egy emberrel, aki meghívta őket egy újabb körre, de elmagyarázták neki, hogy a sportolók csak kivételes alkalmakkor isznak, akkor is legfeljebb egy korsóval. Mire az illető előkapott egy pisztolyt, rájuk fogta és megismételte az ajánlatát. A játékosok természetesen nagyon megijedtek és nem hogy egyet, de rövid idő alatt fejenként öt korsó sört ittak meg. Végül aztán késő éjszaka lett, mire nagy nehezen megszabadultak a vendéglátójuktól, majd csendesen beosontak a szállodába és gyorsan le is feküdtek, hogy kipihenjék a nap fáradalmait a másnapi meccsig.
Dohányzás az élsportban
Az ötvenes években nem volt ritka, hogy egy futballista cigarettázott. Zaballa például egyike volt a három-négy játékosnak, aki a Barçában ezt elmondhatta magáról, de a visszaemlékezések szerint a legerősebb dohányos abban a csapatban Kocsis volt.
Éjszakai foci
A hatvanas évek elején a spanyol válogatott kapitánya a madridi Gento volt, így az ő feladata volt az is, hogy kijelölje a játékosoknak, ki kivel aludjon egy szobában. Az egyik edzőtáborban „Foncho”-t, a Barça védőjét Di Stéfanoval tette egy szobába, mire ő komoly arccal így szólt hozzá:
- Akarod, hogy éjszaka lerúgjam?
(A kérdés természetesen csak vicc volt.)
„Szél” a liftben
A Barça egy alkalommal Jugoszláviába utazott, hogy sorsdöntő mérkőzést játsszon a Dinamo Zágrebbel. Pereda és Zaldúa fogadást kötöttek vacsora közben, hogy melyikük képes többször oda-vissza utazni a szobájuk emelete és a földszint között. Már a sokadik utat tették meg, amikor egyszer csak nyílt az ajtó és Lex Barker (amerikai filmsztár, leghíresebb szerepe Tarzan volt a negyvenes-ötvenes években - szerk. megj.) lépett be, aki éppen a városban forgatott ekkor. A két játékos udvariasan félreállt, hogy helyet adjon, mire a színész tört francia nyelven ezt motyogta:
- O la la, micsoda fertő!
Pereda és Zaldúa ezután abbahagyta a versengést, de a nevetést nem. A vacsora aznap este bab volt és ők félórán keresztül ki se szálltak a liftből.
Nincs csirke
A csapat az utolsó éjszakáját töltötte Caracas-ban. A játékosok nagyon éhesek voltak, de késve érkeztek este a szállodába, így már csak hideg sült csirke jutott nekik. Mivel többen szerették volna az estét a bálteremben tölteni, néhány játékos – köztük Segarra és Velasco – felvitte a vacsorát a szobába azzal, hogy majd később eszi meg. Ramallets kileste őket, majd amikor levonultak a táncterembe, bement a szobába, megette a vacsorájukat, a távozása előtt pedig egy emlékeztetőt hagyott maga után: Ha csirkét akartok enni, itt van…”
És a csontokból kirakott egy kis figurát, ami egy csirkét ábrázolt.
Az elveszett medál
Migueli kabalája egy „Afrikai Szűz Mária” medál volt, amelyet mindig a nyakában viselt és minden alkalommal megcsókolta, amikor pályára lépett. Egyszer spanyol válogatott meccsen játszott Jugoszlávia ellen és elveszítette a fűben. Később megtalálta egy jugoszláv játékos, de azt hitte, az övéi közül valakié és mire kiderült a tévedés, már késő volt, a spanyolok elutaztak.
Pár nappal később Jugoszlávia a németek ellen játszott, a csapat tagja volt akkor Paul Breitner is, a Real játékosa. A jugoszláv focista átadta neki és megkérte, hogy vigye vissza Spanyolországba a medált, kutassa fel, hogy kié lehet. Breitner ránézett, és amikor meglátta az M.B.B. (Miguel Bernardo Bianquetti) monogramot, azonnal tudta, kié. A következő héten Barça-Madrid volt soron a naptárban, akkor kapta vissza Migueli az elveszettnek hitt talizmánt.
Az anekdotákban említettek közül tizenketten már nincsenek közöttünk:
Estanislau Basora Brunet 1926-2012
Carles Rexach Cerdà 1947-
Ferran Olivella Pons 1936-
Joan Gich Bech de Careda 1925-1982
Enrique ’Enric’ Gensana 1936-2005
Antoni Ramallets Simón 1924-
Mariano Gonzalvo ’III’ Falcón 1922-2007
Helenio Herrera Gavilán 1910-1997
Kocsis Sándor 1929-1979
Luis Suárez Miramontes 1935-
Enrique Ribelles Seró 1934-
Joan Segarra Iracheta 1927-2008
Gustau Biosca 1928-
Sigfrid Gràcia 1932-2005
Pedro Zaballa Barquín 1938-1997
Alfonso Maria ’Foncho’ Rodriguez Salas 1939-1994
Jesús María ’Chus’ Pereda 1938-2011
José Antonio Zaldúa 1941-
Juan Zambudio Velasco 1921-2004
Miguel Bernardo Bianquetti 1951-
