Kocsis Sándort, Magyarország és a Barcelona örökös gólvágóját múlt héten pénteken újra, ezúttal végleg elbúcsúztatták - immáron hazai földön. Xavier06 olvasónk személyesen is megtisztelte az eseményt, az ő vendégposztja következik.
Vigvik megtisztelő felkérésének eleget téve megosztanék Veletek pár gondolatot Kocsis Sándor újratemetése kapcsán. Reményeim szerint rövid írásom több megértésre talál, mint az Egyetlen személyisége pszichológus és ex-Barca alelnök körökben, fogadjátok szeretettel...
Kocsis Sándort, Magyarország és a Barcelona örökös gólvágóját múlt héten pénteken újra, ezúttal végleg elbúcsúztatták - immáron hazai földön. Xavier06 olvasónk személyesen is megtisztelte az eseményt, az ő vendégposztja következik.
Vigvik megtisztelő felkérésének eleget téve megosztanék Veletek pár gondolatot Kocsis Sándor újratemetése kapcsán. Reményeim szerint rövid írásom több megértésre talál, mint az Egyetlen személyisége pszichológus és ex-Barca alelnök körökben, fogadjátok szeretettel...
Mint socio kötelességemnek éreztem, hogy részt vegyek az elmúlt hét legfontosabb Barca eseményén, ha már úgy esett, hogy csupán néhány perc utazással a klub történetének legendái közelében lehet az ember, és fejet hajthat az FC Barcelona második legfontosabb magyar szereplője előtt (ezen Ő sem sértődne meg, ebben biztos vagyok).
Kocsis Sándort reményeim szerint senkinek sem kell bemutatni, aki ezt a blogot olvassa, de a lehetőséget megragadva kicsit bővebb kontextusba helyezném a jelentőségét, mint ember és játékos. Grosics Gyula szavait idézve a megemlékezésről: "Ebben a csapatban négy igazán meghatározó és korszakos világklasszis volt: Bozsik, Hidegkuti, Kocsis és Puskás." Gondoljuk gyorsan végig a futball teljes történetét, hogy ennek jelentőségét értelmezni tudjuk: hány ilyen csapat volt egyáltalán? Az 50-es évek Madridjában volt egyszerre négy ilyen játékos: Di Stefano, Gento, Kopa, Puskás, fájdalom, hogy az akkori Barca-ban „csak” három: Kocsis, Kubala, Suarez. Sacchi Milan-jában szintén három (Gullit, Maldini, Van Basten), válogatottat pedig csak a 70-es brazilt tudjuk még mondani, ahol talán még több korszakos egyéniség akad. A mostani Barca-ból is csak három olyan embert lehet nagy biztonsággal megnevezni, akit a jövőben bármikor fenntartás nélkül minden szurkoló meghatározó és korszakos klasszisnak ismer majd el. Kocsis tehát két ilyen csapatban is játszott, ez mindennél többet mond labdarúgó tudásáról. Emberségéről pedig még így a halála után 23 évvel is mindenki megbizonyosodhatott, aki meghallgatta a pálya- és kortársak megemlékezéseit.
A program szerint déli 12 órától lehetett leróni a kegyeletet a Szt.István Bazilika oltára előtt elhelyezett urnánál, a hivatalos eseménysor pedig 16 órától kezdődött. A megszokott hatalmas turistatömegen kívül ekkorra már megérkezett a magyar „szakma” és „média” jelentős része (leginkább az FTC, Honvéd és a Vasas képviseltette magát - előbbi két csapatban játszott itthon Kocsis, utóbbi pedig Kubala László emléke okán van kapcsolatban a Barcelona-val). A számunkra igazán érdekes emberek 16 óra előtt pár perccel érkeztek: először Sandro Rosell a népes Kocsis család kíséretében (akikkel közös fotó is készült a Bazilika előtt), aztán pillanatokkal később Carles Rexach és Luis Suárez. A szertartás első órája megemlékező beszédekkel telt, szerencsére sokkal több jó, mint rossz pillanattal. Természetesen itt sem maradhattak el a szokásos semmitmondó sablon szövegek (jelentős részben a magyar oldalról), és „betét” fellépések (Mága Zoltán, Sasvári Sándor, Tolcsvay Béla - mondjuk ő jó volt), azonban akadtak emlékezetes pillanatok is.
Jó volt látni, hogy Sandro eljött, és tényleg komolyan vette a dolgot. Talán ő beszélt a leghosszabb ideig (természetesen a tolmácsolás miatt is), és rögtön látszott, hogy mennyire tiszteli ezt a klubot és a történelmét, tényleg el lehetett hinni neki, az az örökség amit kaptunk, és amin a klub filozófiája alapszik, fontosabb mindennél. Természetesen a legnagyobb tapsot azzal a mondattal kapta, hogy ezzel a gesztussal Magyarország és az FC Barcelona örök barátságot kötött egymással.
A protokolláris rész legemlékezetesebb része Kocsis Sándor posztumusz alezredesi kinevezése és „A Hazáért” érdemrenddel való kitűntetése volt. A hivatalos katonai kihirdetés után a Honvédelmi Miniszter adta át Ifj. Kocsis Sándornak, aki valószínűleg akkor és ott szerzett tudomást erről, mert rendkívüli módon meghatódott.
A személyesebb részek legérzelmesebb pillanatai Grosics Gyula és Luis Suárez nevéhez fűződnek. A sajnos láthatóan gyenge állapotban lévő Gyula bácsit Ifj. Kocsis Sándor kísérte a szószékhez, és végig mellette is maradt: érzékelhető volt az a hatalmas tisztelet, amit Édesapja egykori csapattársa iránt érez. Talán a legmeghatóbb rész volt az ő kettősük, hatalmas vastaps és sok könnyes szem jelezte, hogy ez itt most valami különleges találkozás.
Szintén a határtalan tisztelet volt érezhető Luis Suárez beszédéből. Az első (és eddig egyetlen) spanyol Aranylabdás pár személyes emlék után még így 33 év távlatából is elsírta magát a Kocsis családot említve. Mivel elmondása szerint minden túrán közös szobában laktak, és eleinte ő segített és fordított az új fiúnak, ezért nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttük, amely megmaradt az Olaszországba költözése után is, és láthatóan azóta sem múlt el.
A megemlékező beszédek után a római katolikus szertartás szerinti gyászmise következett, Dr. Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök celebrálásával, mely után a családtagok és közeli barátok kíséretében helyezték örök nyugalomra Kocsis Sándor hamvait, rögtön Puskás Ferenc mellé. Nem hinném, hogy van még a világon olyan hely, ahol ekkora labdarúgó tudás van ilyen kicsi helyen. És talán jól is van úgy, hogy egy blanco és egy blaugrana legenda nyugszik egymás mellett így, itt Magyarországon.
Pár személyes élménnyel zárnám. Szerencsére úgy néz ki, a Barca-nyakkendő és a sötét öltöny sok kaput kinyit, amikor be lehetett jutni, valószínűleg a küldöttség részének néztek, így viszonylag jó helyről, az ülő rész közepéről sikerült végignéznem és hallgatnom az eseményeket. Összejött az aláírás és közös fotó is mind Luis Suárez, mind Charly Rexach esetében (utólag is megköszönve Dunai Antalnak). Luisnak amúgy egészen különleges kisugárzása van, szinte beleremegtem amikor meg kellett szólítanom… Charly sokkal barátságosabb, mosolygott és átölelt amikor meglátta, hogy mire kell az aláírás, a fotónál pedig a kép készítőjét, Dunai Antalt próbálta bemutatni, hogy ismerem-e? (Előtte mondjuk nagyon el voltak mélyülve valami Zlatan-nal kapcsolatos témában...) Sandro viszont sajnos azonnal eltűnt az esemény után, pedig nagyon szerettem volna tőle is egy aláírást a tagsági kártyámra - illetve megérdeklődni, hogy mikor jön Neymar, és ki lesz jövőre a centerhalf.
Amitől pedig majdnem szívrohamot kaptam, hogy a megemlékezés után az egyik Kocsis unoka (vagy dédunoka?) meglátva a Barca magazinomat (amire az autogrammokat kértem), azt vidáman elvette tőlem, és nézegetni kezdte, majd csak úgy ledobta a többi újság közé, alig bírtam visszaszerezni... Hiába, ez neki nem akkora dolog. Nekünk viszont az, hogy egy ekkora játékost adhattunk a kedvenc klubunknak, legyünk nagyon büszkék rá, és őrizzük az emlékét.
