Évek óta a Valencia az egyik legkedvesebb ellenfelünk, de egyáltalán nem azért, mert folyamatosan garantált három ponttal gazdagítják a bajnoki ponttáblázatunkat, hanem azért, mert ők azok, akik a legjobb felfogásban próbálnak legyőzni minket. Gyakorlatilag ugyanazt játsszák, amit mi (magasra tolt letámadás – labdaszerzés – szép játékokból gólszerzési szándék), ebből a párosításból pedig rendszerint élvezetes meccsek jönnek ki.

Mint ahogy tegnap este is volt alkalmunk némi adrenalinlöketet kapni, ami ajándék számunkra, ha hisszük, ha nem. Izgulós-nyögvenyelős meccsekben lehet részünk több alkalommal is egy szezonban, viszont olyanban, amelyik izgalmas is, meg élvezetes is, viszonylag ritkán. Az viszont már a szurkolói mentalitás része, hogy természetesen csak a győzelem miatt kap utólag „élvezetes” jelzőt az ilyen meccs, egyébként a „faszkivanmár!” jár neki.

Az egyéni értékelő előtt néhány szó Xaviról, mert a tegnapi meccs tükrében érdemes.

Évek óta a Valencia az egyik legkedvesebb ellenfelünk, de egyáltalán nem azért, mert folyamatosan garantált három ponttal gazdagítják a bajnoki ponttáblázatunkat, hanem azért, mert ők azok, akik a legjobb felfogásban próbálnak legyőzni minket. Gyakorlatilag ugyanazt játsszák, amit mi (magasra tolt letámadás – labdaszerzés – szép játékokból gólszerzési szándék), ebből a párosításból pedig rendszerint élvezetes meccsek jönnek ki.

Mint ahogy tegnap este is volt alkalmunk némi adrenalinlöketet kapni, ami ajándék számunkra, ha hisszük, ha nem. Izgulós-nyögvenyelős meccsekben lehet részünk több alkalommal is egy szezonban, viszont olyanban, amelyik izgalmas is, meg élvezetes is, viszonylag ritkán. Az viszont már a szurkolói mentalitás része, hogy természetesen csak a győzelem miatt kap utólag „élvezetes” jelzőt az ilyen meccs, egyébként a „faszkivanmár!” jár neki.

Az egyéni értékelő előtt néhány szó Xaviról, mert a tegnapi meccs tükrében érdemes.

Nem tartozom azok közé, akik Xaviban látják a dögunalmas tiki-taka okát, ugyanakkor tegnap ízelítőt kaphattunk abból, milyen a (közel)jövő (egyik lehetséges) Barçája. Xavi hiányában nem az a lényeg, hogy felgyorsult a játékunk, hanem az, hogy sokkal kevésbé voltunk kiszámíthatóak, mint általában. Aki figyeli a csapat meccseit (és ezt megteszik az ellenfelek is), biztosan tudja, a koreográfia alapvetően kimerül abban, hogy a védelem (és hátrafelé a támadósor is) minden esetben Xavit keresi, aki először körbenéz, aztán a saját pozíciójától és az ellenfél helyezkedésétől függően tesz majd valamit.

A „tesz majd valamit” pedig leginkább azt jelenti, hogy dob egy oldal,- esetleg hátrapasszt, aztán esetleg a visszakapott labdából megpróbál előre is játszani, de szinte sohasem első szándékból. Megismétlem, ez nem kritika, csupán tudomásulvétele annak, hogy a csapat ritmusát Xavi szabja meg, ő viszont bekódoltan csak a biztos labdabirtoklás után gondolkodik bármilyen kockázatos megoldásban. Nem arról van szó, hogy indokolatlanul tartja vissza a csapat támadójátékát, hanem arról, hogy olyan tökéletesen átlátja a pálya pillanatnyi és jövőbeni helyzetét, mely alapján pontosan tudja, mi az, amit megtehet és mi az, amit nem.

Neki nem az a feladata (egyben a legnagyobb értéke számunkra), hogy számolatlanul dobálja a csodásabbnál csodásabb gólpasszokat, hanem az, hogy tudja, mivel képes a csapat fenntartani az egyensúlyt - ami valójában nem is egyensúly, hanem a Barça dominanciája. Ezzel együtt abban kell gondolkodnia, és azt kell minden pillanatban szem előtt tartania, hogy törekedjen a legtökéletesebb védekezésre. Ez utóbbi egyenlő a labdabirtoklással és egyenlő azzal, hogy csak akkor tesszük ki veszélynek a labdabirtoklást, ha a legminimálisabbra tudjuk csökkenteni támadásban az azt fenyegető lehetséges veszélyforrást. Tegnap azt volt szerencsénk megtapasztalni, hogy milyen, amikor ez a faktor teljesen eltűnik a csapatból. Nem volt egyetlen állandó pont, ahova megérkezett volna a labda, hanem folyamatosan más és más játékos helyezkedett a középpályán Xavi helyén, ezzel együtt mindenki a maga módján reagált és cselekedett.

Egyéni értékelő:

Valdés – végignézve a csapat idei teljesítményén, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a családi hátterek változása (gyerekek születése, új barátnők) lehet az egyik oka több játékosunk ugrásszerű javulásának. Közöttük említhetjük őt is, mert egyelőre úgy tűnik, mindent megtesz azért, hogy szépen búcsúzzon a klubtól – vagy csak tisztában van azzal, hogy ha jövőre új csapatot akar, akkor villantani is kell valamit. Ajánlólevélnek kevés lesz, hogy ő volt évekig a Barça kapusa, hacsak nem a Sabadell a célpont. (Elnézést a Sabadell fanoktól, elsőre ez jutott eszembe.) Sorozatban a negyedik meccset köszönhetjük jelentős részben a remekbe szabott védéseinek, ennél többet pedig senki nem is várhat el tőle. Nincs kapus, aki az első kapott gólt fogta volna, az meg nem az ő hibája, hogy a szögletnél Iniestának kellett felmennie Postigával fejelni - 8

Alves – a legegyszerűbb lenne leszólni a tegnapi játékát, viszont a csapat tegnap támadásban inkább a baloldalra billent, ezért esélye nem volt olyan igazán nagy meccset villantani. Szokása szerint nagyon sokat robogott fel-le a vonal mellett, nem egy fontos szerelést is sikerült bemutatnia és támadásban sem volt észrevehetetlen, sőt! De a legfontosabb, hogy nem volt egyetlen beadása sem, amit valamilyen misztikus okból a nézőtérre gondolt fellőni. Ez utóbbi említést nem érdemelne bárhol máshol, nem úgy nálunk! És nem akkor, ha róla van szó - 6

Piqué – talán nála jön ki a legmarkánsabban, hogy mekkora változást hozott a hozzáállásában a fia születése. Mintha elkezdett volna benőni a feje lágya, de legalábbis erősen érezhető benne a felelősség és a kötelességérzet. Nem mondom, hogy soha nem láttam nála jobb védőt, ugyanakkor vitathatatlan, hogy mostanában teljes erővel melózik és csúszik-mászik a meccseken. Mivel évek óta ez utóbbi hiánya, amit a leginkább kritizálunk benne, vegyük észre, dicsérjük meg és reméljük, hogy minél hosszabban így marad - 6

Mascherano – tegnap kevésbé tudott markánsan kijönni belőle az, ami miatt az idén visszatérni látszik a legjobb énje, de ez nem az ő hibája, inkább az ellenfél volt az ok. Mivel a Valencia relatíve sok támadást vezetett, mi meg jellemzően vissza is értünk és fel is álltunk védekezni, neki is inkább a brusztolós meló jutott, kevésbé a látványos utolsó emberes szerelések. Persze nem feltétlenül hiányzik nekünk ez utóbbi, viszont jobban lesni kell azt, hogy egyénileg ki mit ad a csapatnak. Most már sorozatosan ő az, aki kilép Alba mögé, és aki nagyon jó százalékkal meg is fogja az ellentámadásokat, amíg mindenki visszaér - 6

Alba – amióta tudjuk, hogy ő az egyetlen ember a Földön, akinek fájdalomérzékelő idegek nőttek a hajszálaiba, jogos, ha magasak az elvárásaink vele szemben és az is, ha a többieknél kritikusabban szemléljük a teljesítményét. Támadásban tegnap volt legalább két nagyon ígéretes elfutása, viszont védekezésben viszonylag kevés alkalommal volt képes tisztán játszani. Nem az a baj, hogy mindenáron (bármi áron?) meg akarja állítani az ellent, hanem az, hogy még akkor is hajlamos szabálytalankodni, amikor ő van az 1-1 előnyösebb oldalán - 6

Busquets – szerintem tegnap produkálta a szezonja eddigi legjobb teljesítményét. Már önmagában a hihetetlen munkamennyiség említést érdemel, amit a pályára vitt, még ennél is lényegesebb, hogy képes volt hatékonyan bemozogni a pálya minden pontját. Nagyon sok jó ütemű szerelést láttunk tőle, még fontosabb, hogy szokatlanul sok magabiztos cselt, ami egyben a labda megtartását és a labdajáratás előreindítását is magával hozta. Ahogy én láttam, kulcsa volt annak, hogy a csapat ilyen direkten tudott játszani. Egyrészt azért, mert szinte egyedül elbírta a középpályás védekezést, ezzel pedig eggyel kevesebb játékosunknak kellett hátrafelé figyelnie. Másrészt pedig azért, mert hiába támadták le, képes volt nagyon gyorsan megtalálni és pontosan indítani azt a plusz embert, aki az előzőekben említettek miatt emberfölényként jelentkezhetett a Valencia védelme előtt. Az első gólnál tulajdonképpen ő adta a gólpasszt, Cesc „csak” tolt egyet rajta, a másodiknál pedig az ő labdaszerzése volt a legfontosabb pillanat. Az ilyen meccsek közben-után érthetjük meg, miért is lett ő a Barça és a spanyol válogatott egyik kulcsembere - 8

Cesc – az nem meglepő, hogy a szezonkezdete kiváló, az viszont igen, hogy most már sorozatban látjuk tőle azt, ami miatt világklasszis játékosnak (volt) szokás (valamikor a távoli múltban) őt minősíteni. Két gólpassz alapból kiemelkedő teljesítmény, de azokra a zseniális megmozdulásokra kevesen képesek a futball világában, amiket ő tud, és amikből tegnap is bemutatott néhányat. Mindezt úgy, hogy a védekezésből is vastagon kivette a részét és mindezt úgy, hogy a második félidőben jellemzően Xavi helyére lett visszaparancsolva, miközben nem különösebben érzi ott jól magát. De legalábbis sokkal élesebb közvetlenül a támadók mögött - 8

Iniesta – a kezdeti döcögések után lassan úgy néz ki, visszakapjuk a legeslegjobb Andrést, aki valaha is magára vette a Barça mezét. Még mindig hihetetlenül szimpatikus, ahogy az ellene elkövetett szabálytalanságokat lereagálja (hallod, Alba!), pedig a Valencia játékosoknak is sikerült néhányat bemutatni a legalattomosabb térdkitámasztásokból. Persze nekünk ennél is fontosabb, hogy felgyorsult a pályán, így pedig tud cselezgetni-trükközgetni-ellenfélt alázgatni. Neymarral még közel nincs meg az összhang, az viszont máris látszik, hogy ha ez meglesz, brutális lesz a bal oldalunk… Meg a közepünk is… Meg a jobboldalunk is… - 7

Pedro – az biztos, hogy szó nincs arról a borzalmas Pedróról, aki - főleg - tavaly volt itt nekünk, de az is, hogy ez a produkció még mindig kevésnek tűnik. Mentségére szóljon, hogy tegnap ő fedezte Alves hátát (vegyük észre, hogy Martino máris reagált az egyik legégetőbb tavalyi problémánkra!), emiatt pedig a tőle egyébként megszokott brusztolás-melózás jutott neki leginkább. Ami miatt viszont azt gondolom, történt némi előrelépés, hogy végre vállalkozik valamit egyénileg a játékhoz adni. Ez felismerhető abban, hogy milyen sok időt töltött a füvön fekve, de abban is, hogy kétszer került gólhelyzetbe, amit a lehetőségekhez képest jól meg is oldott. Iszonyú hülye helyzetből kapurafejelni és háttal a kapunak úgy beleérni egy erősen lőtt beadásba, hogy alig kerüli el a kapufát egyáltalán nem rossz teljesítmény. Tőle. Eddig. A korábbiak tükrében. A legnagyobb mínusz pontot viszont azért kapja, mert az ő ostoba rövid hazaadása hozta a nyakunkra a Valenciát az első félidő végén. Abból lett a szöglet, amit aztán csak bedobásokra tudtunk menteni, a végén meg jött az a remekbeszabott gólt - 6

Neymar – újabb ízelítőt kaphattuk abból, miért is kellett nekünk a srác, illetve abból, miért is lesz nekünk nagyon jó, hogy itt van. Az ellenfelek – Messi és Iniesta mellé - kaptak az arcukba egy újabb iszonyú nehezen tartható játékost, ami tegnap is világosan átjött abból, milyen sok időt töltött a füvön. Nagyon korai még Ronaldinhot emlegetni vele kapcsolatban, de egyértelmű hasonlóság, hogy Neymar is ösztönösen tesz váratlanságokat a pályán. Tegnap nagyon sokat melózott védekezésben, nagyon sokat adott a támadójátékhoz, ugyanakkor abszolút semleges helyzetben képes elemi passzhibákra. Támadásban ez inkább csak kellemetlen és a Barçához szokott szemünknek szokatlan, a középpályán viszont hamar életveszélyes lehet. A gólpassza a meccs egyik legjobb pillanata volt - 8

Messi – visszatért a robbanékonysága, ezzel együtt visszatért a legjobb formája is. Három gól tőle önmagában nem hatna ránk a döbbenet erejével, ami viszont hatalmas értéke, hogy mindegyikhez vastagon hozzáadta a legjobb zsenijét. Az első gólpassz tulajdonképpen hosszú lett, neki kellett befutnia, a másodiknál bámulatosan sikerült megtalálnia az egyetlen lehetséges sávot a kapus és a védő között, a harmadiknál meg marha pontosan és agresszíven kellett odaérnie a beadásra. Még a mesterhármasánál is értékesebb számunkra, hogy idén ismét ő kezdi a letámadásokat! Véget érni látszanak az unott sétafikálások, az viszont nyilvánvaló, hogy egy egész meccsen keresztül ezt nem teheti teljes erőbedobással. Nem is ez az elsődleges feladata, de nem is maradna energiája támadni, amikor eljön az alkalmas pillanat. Önmagához képest is fantasztikus meccset játszott, ugyanakkor egy kis kritika is idekívánkozik a végére. Nem elsősorban felé, hanem a kialakult helyzettel szemben: a többiek nem helyezkednek (gól)passzra, ha nála a labda, csak arra figyelnek, hogy megpróbáljanak helyet adni a betöréseihez. Neymar kivételével, de ő még új ember - 9

Tello – ha a két ígéretes helyzetéből lett volna valami, most szuperidőzítésű szupercserének gondolnánk, így meg nem gondoljuk. Majd lesz még olyan is.

Dos Santos – némi szaladgálás, némi passzolgatás.

S. Roberto – némi szaladgálás.

Martino – a fickó nem kamuzik, hanem tényleg meg is teszi azt, amiről beszél. Először is rotál, de nem csak látszatból, hanem komolyan és értelmesen. Ha Xavi nem képes végigjátszani hetven meccset egy szezonban, akkor nem addig nyúzzuk, amíg már úgyis kénytelenek leszünk kihagyni, hanem Barcelonában hagyjuk, hogy nézze csak a meccset a TV-n keresztül. Ha Sánchez alig néhány hét alatt iszonyatos munkamennyiséget produkál a pályán, akkor nem erőltetjük csak azért, hogy az idővel leromló fizikai állapota miatt egyre vacakabb legyen.

De Martino nem csak rotál, hanem cserél is. Ráadásul időben cserél, a cseréi pedig nem arról szólnak, hogy behozza Keitát az utolsó húsz percre, hanem arról, hogy akik elfáradtak, vagy néhány (hó)nap múlva nagyobb szükség lesz az erejükre, lejönnek a pályáról. Az meg már a hab a tortán, hogy az utolsó húsz percre nem Adrianót hozza be egy újabb sérülési lehetőséget biztosítva neki, hanem fiatalokat. Azokat a fiatalokat, akiknek megígérte a játékperceket, és akiknek a legnagyobb szükségük is van erre. Már persze akkor, ha nem csak beszélünk a saját nevelések beépítéséről, hanem meg is akarjuk azt valósítani.

Hozhat bármit a jövő, ez a fickó kijavítja mindazt, amit évek óta negatívumként fogalmazunk meg a Barçával szemben és megvalósítja mindazt, amit évek óta szívesen látnánk megvalósulni. Asszem’ Martino fan lettem…