Ezekben a „kudarcokkal teli” időkben felerősödtek azok a hangok, miszerint Gerard Deulofeunak már a Barça nagycsapatában lenne a helye, hiszen itt van nekünk egy félelmetes tehetséggel rendelkező, nálunk nevelkedett zseni, aki már épp abban a korban is van, amikor be szokás épülni az első csapatba, ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy szinte esélytelen a feltűnése egy-egy bajnokin Pedro vagy Alexis helyett. Miért van az, hogy Tito sokkal szívesebben játszatja Tellót, mint Deulofeut, noha kollégájánál látszólag tízszer több kreativitás szorult a szőkébe? A Barça nem pont arról híres, hogy képtelen világszínvonalú játékosokat kinevelni és eltékozolja az utánpótlásban rejlő potenciált, de azért Bojan Krkic tragédiája mindig ott fog lebegni a szemünk előtt mint intő példa. Min múlhat az, hogy az ő sorsára jut majd Deulofeu is, vagy tényleg beteljesíti a hozzá fűzött reményeket, és hivatalos Aranylabda-esélyessé lép majd elő pár év múlva?

Ezekben a „kudarcokkal teli” időkben felerősödtek azok a hangok, miszerint Gerard Deulofeunak már a Barça nagycsapatában lenne a helye, hiszen itt van nekünk egy félelmetes tehetséggel rendelkező, nálunk nevelkedett zseni, aki már épp abban a korban is van, amikor be szokás épülni az első csapatba, ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy szinte esélytelen a feltűnése egy-egy bajnokin Pedro vagy Alexis helyett. Miért van az, hogy Tito sokkal szívesebben játszatja Tellót, mint Deulofeut, noha kollégájánál látszólag tízszer több kreativitás szorult a szőkébe? A Barça nem pont arról híres, hogy képtelen világszínvonalú játékosokat kinevelni és eltékozolja az utánpótlásban rejlő potenciált, de azért Bojan Krkic tragédiája mindig ott fog lebegni a szemünk előtt mint intő példa. Min múlhat az, hogy az ő sorsára jut majd Deulofeu is, vagy tényleg beteljesíti a hozzá fűzött reményeket, és hivatalos Aranylabda-esélyessé lép majd elő pár év múlva?

Gerard Deulofeu Lázaro 1994. március 13-án született Riudarenesben, Katalónia gironai körzetében, azaz épphogy betöltötte a tizenkilencet. A Barçában a posztok megkülönböztetése a nagycsapathoz hasonlóan az utánpótlásnál sem egyértelmű, Deulofeura leginkább azt mondhatjuk, hogy jobbszélső, de szokott középen és a baloldalon is szerepelni, ahonnan – jobblábas lévén – befelé cselez, közvetlenül a kapura tör, és előlép a B csapat elsőszámú gólszerzőjévé (a másodosztályban 26 meccsen 18 gólnál jár, ezzel második a góllövőlistán). Az első csapatban 2011. október 29-én, a Mallorca elleni 5-0 alkalmával mutatkozott be, ekkor David Villát váltotta a második félidő közepén. Az egyik véletlen egybeesés ezt illetően, hogy a debütálására pontosan kilenc évvel Iniesta első szereplése után került sor, a másik pedig, hogy ekkor napra pontosan annyi idős volt, mint Raúl a saját bemutatkozásakor. Deulofeu a nyilvánosság előtt leginkább a spanyol korosztályos válogatottakból ismert, 2011-ben és 2012-ben is nagyban hozzájárult az U19-es Európa-bajnoki trófeák Spanyolországba szállításához, 2012-ben a torna legjobb játékosának is megválasztották. Jelenleg az U21-es csapat tagja.

Sokan vannak azon az állásponton, hogy csak akkor tanulják majd meg leírni és kiejteni a nevét, ha tényleg komolyan vehető játékos lesz belőle, és bár ez az idő (még?) nem jött el, egy talán meglepő hírrel tudok szolgálni ezzel kapcsolatban: a nevét valahogy úgy kell kiejteni, ahogy le van írva. Persze nem a Gerardot, hanem a Deulofeut. Katalánul a ’deu lo feu’ szókapcsolat azt jelenti, ’Isten teremtette’, de jelenleg csak egy időutazó géppel felszerelkezve tudnánk megmondani, hogy valaha felnő-e majd e vezetéknév súlyához, és bebizonyosodik-e, hogy a létezése tényleg Messi műve. Mert az ugyan vitathatatlan, hogy a képességei elegendőek akár már most is az első csapatban való szerepléshez, mégis van néhány tényező, amelyek nem arra engednek következtetni, hogy a srácnak nálunk a helye, mindjárt fel is fedem, miről van szó. Hogy a pro-kontra listának melyik fele a hosszabb, azt nehéz megmondani, talán kár is egyelőre határozott véleményt formálni az ügyben. Először nézzük csak meg, mi mindent is tud ő. Íme, ezért hangoztatják sokan, hogy már bőven indokolt lenne a nagyokkal játszania:

Deulofeu (vagy ahogy becézni szokták: ’Deulo’) 9 éves korában került a Barça utánpótlásába, ugyanabban az évben, amikor Ronaldinhót is leigazolta a klub. Így nem is meglepő, hogy sokáig a brazil volt számára a bálvány, mindig őt akarta utánozni és hamar örömét lelte a vele való összehasonlítgatásokban is. Ronnie tündöklésének végeztével, ha új kedvencet nem is, de új példaképet, új összehasonlítási alapot mindenképpen találnia kellett Deulofeunak is. Hogy ez Messi legyen – elég evidens, a La Masiában is azt mondták, hogy Messi óta ő a legtehetségesebb játékos, akivel dolgoztak, a sajtóban pedig rá is ragasztják a meglehetősen kreatív „új Messi” címkét nagyjából kéthavonta.

Ezzel szemben sokkal közelebb áll a valósághoz, ha nem Messihez, hanem bizony Cristiano Ronaldóhoz hasonlítjuk őt. A posztjuk gyakorlatilag ugyanaz, fizikai adottságaik szinte egyformák (figyelembe véve természetesen, hogy nem egy korosztályról beszélünk), mindketten riasztóan gyorsak, robbanékonyak, szeretnek trükközni – olykor túlságosan is, no meg aztán itt vannak az ilyenek is. Deulofeu egyik fő jellegzetessége a biciklicsel, fejelésben sem gyenge, és nem egyszer vádolták már meg azzal, hogy az utolsó cselei már jócskán fölöslegesek. Hajlamos előrébb helyezni a látványt, mint a hasznos játékot, egyik kedvenc ínyencsége például, hogy a szögletek kapuba csavarásából szerez gólt. A Barcelonánál egyöntetűen úgy vélik, ő az a játékos, akivel a legnagyobb óvatossággal kell bánni, folyton fékezni kell és visszafogni, mert fennáll a veszély, hogy szemtelenségével és túlzott önbizalmával tönkreteszi saját magának az egyébként különösen ígéretes karrierjét. Azt, hogy ez bizony nem csak vaklárma, jól igazolja az a történet is, amikor Deulofeu a Juvenil A (U19) játékosaként a Damm ellen, miután lecserélték, flegmán odavetette az ellenfél játékosainak, hogy a meccs után szívesen ad nekik autogramot, ha kérnek. Óscar García, az akkori edzője követelte, hogy hívja fel a megsértett ellenfeleket és kérjen tőlük bocsánatot, de egyébként is ő próbálta meg a legtöbbször átformálni Deulofeut. Egyszer edzés után okulás céljából végignézetett vele egy filmet, amely kizárólag Messi defenzív játékát és labda nélküli mozgásait mutatta be. Deulofeu azóta többször edzett már a nagycsapattal, de a felfogása mit sem változott. Legalábbis erre enged következtetni az a megjegyzés vele kapcsolatban, hogy az edzéseken Abidalt is pont ugyanúgy meg akarta alázni a cseleivel, mint a másodosztály védőit szokta – mindezek után már mindjárt nem is hasonlít annyira arra a Messire, aki gyerekként olyan félénk volt, hogy a csapattársai azt hitték, nem tud beszélni. A klub nem nagyon engedi, hogy sok szó essen Deulofeuról a médiában, mondván nem tesz neki jót, ezért nem is lehet tudni, ki volt az az egykori csapattársa, aki azt mondta róla, hogy „megvan benne az a szemtelenség, vakmerőség és magabiztosság, ami hagyományosan a madridistákat szokta jellemezni”.

Könnyedén rá lehet találni azokra az okokra, amelyek ehhez, az első ránézésre abszolút nem a Barcelonába illő viselkedéshez vezettek. Amióta kiskölyökként elkezdett focizni, sztárként kezelik. Kilenc évesen adta az első interjúját mint a Barça legújabb csodagyereke, tizenkét éves korában pedig már a Nike kötött vele szerződést, akiktől évente 150 ezer eurót kapott, és a szerződésben többek között olyan kikötés is szerepel, hogy amennyiben Deulofeu egy más sportszergyártó által szponzorált klubhoz igazol (például a Real Madridhoz vagy a Chelseahez), akkor abból az átigazolásból a Nike is profitál. A körülötte zajló felhajtásra csak rátesz egy lapáttal, hogy Európa topklubjai folyamatosan próbálják magukhoz csábítani a fiatal játékost, de ő egyelőre kiáll amellett, hogy marad, és a Barçában szeretne sikereket elérni. Még ez utóbbi kijelentés sem adódik nála olyan egyértelműen, ha azt nézzük, hogy édesanyja bevallottan Madrid-drukker, az ügynöke pedig az a Ginés Carvajal, aki például Raúllal dolgozott együtt, és egyébként is közelebb áll a Madridhoz, mint a Barçához. A mieink közül pedig Valdésnek az ügynöke, akiről meg nem éppen a súrlódásmentes szerződéskötések és -hosszabbítások juthatnak eszünkbe, a vezetőség szempontjából tehát Carvajal nem a legjobb választás.

Eusébio, a Barcelona B edzője azt mondta Deulofeuról, hogy bár napról napra fejlődik, még mindig hiányzik belőle az érettség, még nem képes kihasználni azt, hogy tudása jóval magasabb szintű, mint a többi első csapatba készülő vetélytársának. Tito Vilanova is ezen a véleményen van, ő úgy fogalmazott, hogy Deulofeu képességei elegendőek ahhoz, hogy szerepelhessen a Barcelona első csapatában, de sok, a technikán kívüli dolgot meg kell még tanulnia. Deulofeu jellemével kapcsolatban a leggyakrabban elhangzó szavak: szemtelen, pofátlan, nagyképű. Nem ehhez szoktunk hozzá mint La Masia-jellem. A Barça álláspontja jelenleg az, hogy halálos türelemmel és nyugalommal csiszolják őt, míg fejben meg nem érik a nagy áttörésre. Kivárnak, nehogy még egyszer beleessenek a Bojan-csapdába, azaz hogy egy kiemelkedő tehetséggel rendelkező játékos túl korán megkapja a lehetőséget, amikor a mentalitása, a viselkedése (még) nem az alázatos, szerény, de kemény munka fémjelezte hozzáállást (kifejezőbben: a Pep-szellemiséget) tükrözi. A klub türelmes vele, mi, szurkolók is azok vagyunk, bár az elvárások vele szemben a szerepeltetésének mellőzésével arányosan nőnek (elég ha arra gondolunk, hogy sokan benne látták a megmentőt a Milan elleni meccs előtt), és ez csak még rosszabbat tesz. A legfontosabb kérdés viszont, hogy ő elég türelmes-e, hajlandó-e elhagyni vehemensségét és nagyravágyását annak érdekében, hogy elfogadja őt a klub, vagy úgy jár, mint Gai Assulin, aki még azelőtt itthagyott minket, hogy annyi lehetőséget kapott volna a bizonyításra, mint Bojan.

Deulofeu egyelőre nem igazolta, hogy el tudja viselni a szurkolók által rá helyezett nyomást. Az őszi „mini clásicót”, azaz a Barça B–Real Madrid Castillát körülbelül négyszer annyian nézték, mint a B csapat többi meccsét, az emberek leginkább Deulofeura voltak kíváncsiak, erre ő aznap adta elő a szezonja leggyengébb produkcióját. Ha már a sajtó képtelen rá, legalább magának Deulofeunak tisztában kell lennie azzal, hogy még közel sem számít nagy játékosnak, bár elnézve a vele készült interjúkat, nem véletlen, hogy ő nem tartozik a Barça B azon játékosai közé, akik egyetemre járnak. Ha nemsokára fel is kerülne a nagycsapathoz, nem fogja rögtön a kezdőcsapatban találni magát egy BL-meccsen, Messi mögé pedig úgyis mindenkinek be kell állnia, és a vele való hasonlítgatás senkivel nem fair, mert jól kijönni nem nagyon lehet belőle. Nagy elkényeztetettségünkben azt ne felejtsük el, hogy Deulofeu saját nevelésű játékos, úgymond kisujjában van a Barça, és ez akkor is értékes dolog, ha mostanában nem számít túl nagy kuriózumnak mifelénk. Az, hogy ő egy erőteljes személyiség, aki tisztában van a képességeivel, önmagában nem baj – bizonyos szempontból nem is lenne hátrány, ha lenne egy CR-típusú játékosunk. A szerződése jövő nyáron lejár, épp terítéken van a hosszabbítás, ő pedig nyilvánvalóan olyan egyezséget szeretne kötni, amellyel szépen odakúszhatna Tito Vilanova padjára. Ott toporog már a sikerek kapuja előtt, de a bukáshoz vezető ajtó sokkal könnyebben nyílik, és a kettő közül végül csak az egyiknek a küszöbét lépheti át. Hogy melyiket, az csak rajta fog múlni: a Barça meghatározó játékosává válik, vagy marad csak simán Dulifuli.