Annyi biztos: ha volt is láng, most csak részekben lobbant*. De ettől A SZERELEM még nem lehet darabokban*. (Morális szintézis:) Akinél mégis, annak belső füleiben törvényszerűen máshogy kellett leképződniük a jelekből áradó allegorikus mondatoknak. Bizony: annak nem szólhatott ott belül az eskü visszhangja - egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ -, ó, nem, annak csak a gépies egyalkalmat követő, lépcsőházszagú egysorosok puffanhattak a fejében: igen, jó voltál - most kimegyek, megmosakszom - letusolhatsz, ha gondolod - a gumit a szemetesbe, légyszi - az ajtót ugye megtalálod? Ugye?
Annyi biztos: ha volt is láng, most csak részekben lobbant*. De ettől A SZERELEM még nem lehet darabokban*. (Morális szintézis:) Akinél mégis, annak belső füleiben törvényszerűen máshogy kellett leképződniük a jelekből áradó allegorikus mondatoknak. Bizony: annak nem szólhatott ott belül az eskü visszhangja - egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ -, ó, nem, annak csak a gépies egyalkalmat követő, lépcsőházszagú egysorosok puffanhattak a fejében: igen, jó voltál - most kimegyek, megmosakszom - letusolhatsz, ha gondolod - a gumit a szemetesbe, légyszi - az ajtót ugye megtalálod? Ugye?
"Milyen csonka ma a Hold,
az éj milyen sivatag, néma,
milyen szomoru vagyok én ma!
Milyen csonka ma a Hold?
Fut velem egy rossz szekér?
Utána csupán jajszó szálla,
méltóság nélküli buta lárma!
Fut velem egy rossz szekér?"*
Milyen csonka ma a Hold?
Hát nagyon. Persze. De milyen is lehetne valaki olyan számára, akinek álmai felett évek óta a teli éjkorong őrködik? Valaki olyan számára, aki bár valahol az agya mélyén tudott az elliptikus pályákról; arról, hogy csak úgy lehet közelebb kerülni a Naphoz, ha egyszer valamikor távolabb is van tőle az ember, de saját kis univerzumának rögzített relatív látványa miatt olyan nagyon hinni mégsem akart az egészben. Librációt képzelni oda, ahol nincs: könnyű; ráébredni a képzelet hibájára és szembesülni vele a változás rögvalóságában: nehéz. Értelemszerű hát, de nem jogos, sőt, hárító a kapaszkodókat kereső, keserű szívfájdalom - "én egészet képzeltem, akkor most hogy van pofája a csapatnak, igen, nekik, holmi szar, még nem is biztos töredékkel kiszúrni a szemem" -, mert mindettől még semmi nem lesz automatikusan csúnyább. Nem szabad annak lennie! Az alma sem kétdimenziós pusztán attól, hogy a gömb az igazi faszagyerek a térben. Sőt! Könnyezve bár, de állítom: az alma egyenesen szép. Mert olyan, amilyennek lennie kell. A gömbhöz képest van benne valami leplezetlen, valami tiszta, valami mélyebb igazság, amit - minden álszent mazochizmus nélkül - tényleg jobb nem elfeledni. A tökéletesség gondtalansága ugyanis gondolattalanság is - a tökéletlenségnek ellenben lehetnek képletes attribútumai. Például méltósága. Igen, azt hiszem ez itt a lényeg: az alma méltósága a gömbbel szemben. A körszeleté a körrel szemben: tetszen bármilyen csonkának is felfelé nézve erről a nyamvadt kis földdarabról. Mosolyogva meg lehet benne kapaszkodni, nagyítsa bármekkorára is a teljesség hiánya a hiány mértékét.
Közbeszúrt értékelő, első kör:
Pinto (6) - A gólok tettének színhelyén nem hagyott hajszálat, sem ujjlenyomatot: igenis, még a hajnali diszkókéselések elmaradhatatlan szereplőjének lövésekor is inkább a hálórezdülést odázta el néhány pillanattal. Vonalkapus, istenem: ezt a hibát nem benne, hanem a szervezeti koncepciónkban kellene keresni.
Alves (7) - Teljesen paradox, de valójában megette a kétgólos Cristiano Ronaldót: legalább féltucatszor szerelte, megannyiszor szorította ki, vagy kényszerítette a gyengébbik lába felé, hogy aztán a zsigerből érkező, de lényegében véve alibilöket, és az azt követően szintén zsigerből érkező, de lényegébe véve alibibokszolás után betölthesse a szoba minden zugát a visszavonhatatlan kommentátorakusztikai hirosima, a csengőbongó-egriviktor. Egy szó mint száz: azokban a pillanatokban testesedtek meg hirtelen a problémáink, amikor Nyakigláb valahogy a másik oldalra keveredve gyorsított-érkezett a veszélyzónába (ld. Piqué és Piqué). (Kedvetlen fanfárok:) Danika kimagaslott a csapatból: jár a dicséret.
Piqué (4,5) - Jelentem: a nemrég beharangozott, születésre váró strófákat embrionális állapotukban határozatlan időre hibernálom. Hiába zárt és helyezkedett ugyanis végig jól, iszonyatos mennyiségű (értsd: 4-5) meccsdöntő hibát követett el emberfogásban. Tételesen rajta fordult meg a parti is, pontosabban azon az egy az egyen, amelyben mindössze két módszertani hibát vétett: egyrészt hogy megpróbált szerelni - minek? hogy Krisz ne lőhesse szét az oldalhálót? -, másrészt ahogy szerelni próbált. De komolyan: ha kötelet köt Taftboy nyakába, felhúzza a kapufára, majd a kispadoktól pórázon bevezeti Pepét és ráuszítja, az sem lett volna egyértelműbb szituáció.
Milyen hely is ez a Purgatórium?
Szar, ez nem vitás. De sejtelmes derengéséből, szigorú rendszeréből és a minket ide juttató fehér köpenyes személyzet rideg pragmatizmusából levonhatunk néhány, az önmagunk nevelésében is hasznosítható tanulságot. Először is: még mindig nem kell lesütnünk a szemünket, nálunk elmarad a pokoljárás - őszintén gratulálunk, mert gratulálhatunk a Real Madridnak! Másodszor: érdekes menet volt ez, a vegytiszta machiavellizmus diadala. Egyfelől - hangsúlyozandó - törvényes eszközökkel - de annyira, hogy nem is érdemes lamentálni azon, miért is nem kaphatjuk meg utólag jogosan az idegenbeli 2-0-át, hiszen azzal se mennénk semmire -, másfelől szélsőséges fővárosi csillagállással. Ugyanis nagyon adta nekik a gép. Talán túlzottan is. Jellemet erősítő ilyet érezni a saját bőrünkön: az lenni egy pillanatra, akin leverik a legapróbb hibáit is, nem pedig fordítva. Hiszen távolról sem volt ez megalázó, kérem: csupán megírt. Ezt a meccset el kellett veszítenünk. Így. Mert már kijárt. Mert már kaptunk ki idén nagyon a Madridtól, mert erre az évre már valóban előállhatott az a helyzet, hogy játékban - a kellő élességünk hiányába - megaláznak minket: csakhogy hahó, ez szeptemberben történt meg (Szuperkupa, visszavágó), nem pedig most kedden. Afölött teljességgel jogtalanul siklottunk el gondolatban, és sajnos utólag nem számít, hogy mi is múlt rajta. Tovább dédelgettünk egy már semmi esetre sem létező ábrándot. Pedig abban ott rejlettek az intő jelek: bele volt az is írva, hogy lesz ilyen is. Hogy egyszer majd belövik az összes lényegi helyzetüket: két egy az egy - két ziccer - két gól. Hogy hiába játszunk így kilencven percig jobban először, hiába lesz nyitott az egész hatvan percig - elvégre igazából elfelejtettünk egyenlíteni (sic) - másodszor, összességében tehát hiába nincs százötven perc ellenünk: ezt nagyon megérdemlik majd, és (paradoxon:) nem az utolsó félóra, hanem az utolsó fél év miatt. Persze az erkölcsi tanulság utólag is levonható, sosem késő reflexív lépéseket tenni. A tisztítótűz lángjai lehetnek fehérek.
Közbeszúrt értékelő, második kör:
Puyol (5) - A tizenegyesnél előadott, a megszokottnál hevesebb reklamálásából már érezni lehetett, hogy valami nem passzol egészen. Persze elképzelhető, hogy csak a Geri iránti feltétlen bizalom csalta be az indulat időzített aknamezőire, mint amolyan gyermekének feltétlenül igazat adó szülőt. Legyen hát így: ezt hagyjuk. A védekezést viszont ne: hiába volt ugyanis többé-kevésbé szinergikus az együttmozgás, most valahogy nem tudott oroszlánszívű vezér lenni. Di Maria miatt beidézni ugyanakkor felesleges: az argentin sajnos bárki, ismétlem, bárki ellen megcsinálta volna ezt a cérnára fűzést. Hiába, no: szépen elleste Messitől.
Jordi Alba (6,5) - Rajta semmi nem múlt - a tizenegyes előtt persze üres volt a balszél, de hát éppen tökig nyomtuk a gázt -, járőrözött a saját területén, erejének és képességeinek megfelelően tartotta a kezei közé tévedő támadót, és persze regisztráltan jelen volt a másik térfélen is. Apró öröm: jó látni, hogy a frissesség hajtotta tettrekészség benne még mennyire mocorog. A gólért persze jár a pluszpont, a cudar állás ellenére is.
Busquets (5,5) - A horizontális támasztékrendszer nélkül bizony kényszerűen csapódik ide-oda, márpedig a futásra és kisegítő ütközésekre kalibrált védekező középpályás játék azért nem neki lett kitalálva - még ha abszolút értelemben nem is csinálja feltétlenül rosszul. Empirikusan sikerült sajnos igazolni: a csapatnak nem éri meg feladni Sergio eredeti strukturális feladatkörét.
Fut velem egy rossz szekér?
Dehogy. Tampoco hay que dramatizar**. Csak fájdalmunkban erősnek érezzük a kerékzörgést, repedezettnek látjuk a vendégoldalt, és büdösnek érezzük a lovakat. Csonkábbnak tűnik a Hold, ugye. Most. Igen, most, hogy egy kátyú miatt fel kellett ébredni az önámítás részvalóságából, melynek keretében az ajkakon nyugodtak az olyan bizalommal és bizonyossággal telt hívószavak mint folytonosság, stílus vagy magunkra vetített hűség. Mindez szép is, persze, csak amikor ezt már nem a boldog felismerés ragyogó arca sugározza tova, hanem a szektás meggyőzhetetlenség szánalmasan csökevényes kezei szorongatják rózsafüzér gyanánt, na akkor gond van. Mert így bizony szükségszerűen elmaradt útközben ezen mottók negatívja, sorrendben: haladás, változás és idő. Ezt vizsgáljuk hát meg és sóhajtsunk megkönnyebbülten: ezek megvannak. Rekalibrálja magát a csapat évről-évre? Igen. Megvannak az élesség fenntartását kieszközölni vágyó személyi változtatások? Igen. Nem mindig érnek célt, de igen. Múlik az idő? Hát hogy a fenébe ne múlna! Egyre több generikus ellenszert lehet kikísérletezni a kezelhetetlennek tűnt tiki-taka ellen, ez törvényszerű. Olyasmiért sírjunk, amiért érdemes! Hogy a totális dominancia hanyatlása következett be? Hát, ez könnyen lehet, de az biztos, hogy nem most, kérem tisztelettel. Ez legkésőbb két éve a BL-elődöntőben megtörtént. De az is lehet, hogy a Pep-éra első éve után közvetlenül. Egyszóval inkább terminológiai kérdés ez. A dominancia - csak így, jelzők nélkül - ellenben maradt. Ismétlem: maradt. Ennyire azért ne nézzük már csonkának a Holdat! Hát ne basszunk már szekéren***: ennyire azért nem dobál a bak! A kényszerű alkalmazkodás korának vége még nem jött el, de megelőlegezett igazság gyanánt érdemes észben tartani: a dominancia egy reláció, nem állapot. Viszonya két félért kiált, nem pedig egyért: valakinek domináltnak is lennie kell, anélkül nem megy a dolog. Nemcsak az upperdog irányából romolhat tehát el a világ, elég, ha az underdog azt mondja, mert azt tudja mondani: "többet nem térdelek". Ezt teszi a múló idő, ennek az esélyét növeli. A lejáró struktúra ideje persze, nem az emberi szervezeté, elvégre a csapat korösszetételével nincs gond. De még ha bekövetkezik is az előző, aggódni akkor sem kell: nem fogunk eltűnni még csak az elsővonalasság süllyesztőjében sem. Van elég kapaszkodónk, csak meg kell találni őket az új futballkörnyezetben. Nem Xavival van a baj, hanem az inerciarendszerrel; nem a vertikalitással, hanem a horizontalitás hiányával - éppen fordítva mint tavaly -, nem a részekkel, hanem az összetákolt egésszel. Ugyanakkor nem szükségszerű az sem, hogy mindig darabokban legyünk: lesz még csendességében varázslatos kocsiutunk! (Mondóka:) Aki most alkalmi profetizmusában törött küllőket kiált, az legyen szíves ne csapja majdan be a Ferrari ajtaját.
Közbeszúrt értékelő, harmadik kör:
Xavi (6) - Az alkatrészek illeszkedésének hiányában Busquetsé mellett leginkább az ő játéka veszik el: mozog persze a csapat, csak az idény során korábban megfigyelni vélt szerepleosztást nem látni, így pedig nincs amit rendezni tudna. Persze csak a saját maga művészi szintjén. Egymást gerjesztő dolgok ezek egyébként: felfelé is húznák egymást, csak egyszerűen nem olyan a világállapot.
Iniesta (6,5) - A legtöbb fantáziát továbbra is rajta lehet érezni, pedig a láthatóan körvonalazódó középpályás entrópiában minden bizonnyal ő is csak annyival tud többet hozzárakni az offenzív műveletekhez, amennyivel egyénileg képzettebb - igen, hülyén hangzik - a többieknél. Vagy ha úgy tetszik: ez minden különbségek forrása. Az mondjuk felfoghatatlan, hogy miért éppen Pepe mellett sikerült az ívelt labda, amikor Hörcsög úr hasonszőrű beindulásai már korábban is adva voltak - de mindegy: inkább örüljünk a mozdulatsornak kínzó önmagában. Egy szépen lekerekített szilánknak szóló öröm ez, a törött tükör előtt.
Cesc (5,5) - Leginkább idény eleji önmagára emlékeztet: mintha valamilyen nehezen leleplezhető szimulált lendülettel tenné a dolgát, amúgy angolosan rohangálva és magyarosan koncentrálva. Valahogy nincs jelen fejben: hiába vannak meg az el-és bemozgások, hiába igyekszik minden szerepkörben azt mutatni, hogy tud hasznosat mutatni. Tűzközelben egyre többször pontatlan, egyre többször pedrózik. Kiábrándulni persze korai lenne.
Fehér ez, de fény?
Kiderül, de önmagában mindenesetre most teljes joggal ragyog. Dicsérhető ugyanis majd' mindegyik habfehér. Úgy ám! Szóljon hát az elismerés Diego Lópeznek, aki újabb, fájdalmas, szemünk elé rakott bizonyítéka annak, hogy a birodalmi fővárosban mennyivel jobban is értenek a hálóőrtémához; szóljon Coentraónak, aki magához képest kifejezetten kulturáltan robotolta végig a meccset, könnyedén zsákot húzva Pedróra; szóljon Ramosnak, aki végre egyszer képességeihez méltó clásicót játszott fejben is, ráadásul csapatkapitányként; szóljon Varane-nak, ha lehet, neki nagyobb hangerővel, közbesuttogva a csábítás szavait; szóljon Arbeloának - nem, neki ne szóljon, ő ugyanolyan ügyetlen sudribunkó volt mint szokott lenni; szóljon Khedirának, aki bár még éppen nem lépte át a 'Futballista' feliratú ajtó küszöbét, de soha nem is volt ilyen közel a kilincshez; szóljon Alonsónak, akinek persze itt sem szabadott volna lennie, de ha már így alakult, némileg sikerült feledtetnie az odavágón kivitelezett terrorakciókat; szóljon Özilnek, akiből sosem lesz Iniesta, de még csak Zidane sem, viszont már most elsőosztályú irányító, és a kulcsmeccseken megbízható véletlenkalkulátor; szóljon Di Mariának, irigységünkben nagyokat nyelve; szóljon Cristiano Ronaldónak, aki valójában szerencsétlen egy fasz, elvégre a maga kreálta ambíciók fájától nem látja a valóság áthatolhatatlan erdejét, azt, hogy soha nem lehet ő még csak a második-harmadik legjobb sem, de mindezek ellenére elhivatottsága mély főhajtást érdemel; szóljon Higuaínnak, nem különösebben szolgált rá, de hát ne maradjon ki. És igen, kivételesen szóljon Mourinhónak is: képes volt hidegfejjel végre kirakni Pepét a csapatból - 15 clásicó - 12 lap: megannyi büntetlenül hagyott eset, szemben vele Varane: 2 clásicó - 2 gól, hát nem ugyanaz a statisztika -, és lám, éppen az agresszivitás központi kohója nélkül sikerült eléggé befűteni a védelem szobáját. Továbbá el kell ismerni, hogy ötven évesen végre eljutott arra szintre, amire az egészséges gyermek nagyjából tizenkét éves kora körül elér: a győzelem apropóján sem állt ugyanis le majomkodni mint évekkel ezelőtt tette volna. Bölcs döntés. Megkésett jellemfejlődés, de örülünk. Végül be kell ismerni, hogy nem egészen az hagymakarikás portugál paraszt, akit olyan hitelesen alakít nap nap után: taszító pragmatizmusa ellenére is van érzéke a képletességhez, még ha csak a maga kegyetlenül otromba módján is. Elvégre csak pályára küldte a végén a Homo Butust, elhúzva egyszer ráadásként a mézesmadzagot, megcsillantva előttünk a reményt, hátha Seggfej Maximus képes lerombolni tíz perc alatt mindazt, amit felépítettek. Csak hát arra azért nem volt elég idő.
Közbeszúrt értékelő, utolsó kör:
Messi (6,5) - Már hetekkel ezelőtt le kellett volna ültetni a seggére - szánalmasan látható hát: nincs hatalom fölötte. Így pedig hiába a legjobb, hiába a legveszélyesebb, hiába alakít egyszemélyes hadsereget, ha a kulcspillanatokban nem elég éles ahhoz, hogy a legjobb döntést hozza - például közvetlenül a második gól előtt nyitva volt a tizenhatos jobb oldala, csak meg kellet volna fordulni -, akkor igenis gátló a jelenléte. Ha úgy tetszik, a múltkori kép alapján: Dr. King Schultznak született, de ilyenkor mégis olyan ő mint Calvin Candy, kinek az ültetvényén (Camp Nou) kétségbeesetten vergődik fogságában a szabadságot kereső Brünhilda (Barcelona).
Pedro (4) - Nimbuszromboló számára ez a kezet mosó csapatdelegálás a nagymeccseken: felküldeni mindig ugyanazt a legjobbnak mondott tizenegyet, aztán kimenetelfüggően esetleg széttárni a karokat... Szükségszerűen ő lesz így megtalálva leghamarabb; ráadásul tulajdonképpen jogosan, hiszen ő az, aki helyett igazán játszhatna más. Nem önmagában a személye tehát a gond - bár most is csak öt jó perce volt -, hanem az ezúton feladott lehetőségekkel keletkező hiány. Sürgősen ki kellene kerülnie a csapatból: a saját maga érdekében is. Bevallom, sokáig azt hittem, hogy Di Maria az antipedro: hihetetlenül képzett, de nem eléggé alázatosan szorgalmas; támadásban kiváló, de védekezésben használhatatlan. Keserű szájíz: elérhetetlen referencia volt a játéka a Kanári számára.
Villa (6) - A mutatott produkció fényében végképp érthetetlen Pedro relatíve hosszúra nyúlt pályán tartása. Nem, persze: nem volt frenetikus, de legalább a neki testidegen poszton is rendszeresen megjátszható volt. Formálódik az igazi bűn: Rodri koma amúgy sem ér kettő játékost, de ha ő, azaz David, miatta megy el a napsütéses évszakban Alexisszel kézenfogva, akkor az a szemlehunyás az elmúlt évek legnagyobb szakmai hibája lesz.
Hogy zajlanak a történelmi csaták?
Teljes monumentalitásban. Enélkül bizony minden csak díszlet. Lefoszlik: ahogy most is. Ez pedig igenis befolyásolja a dolgok visszavonhatatlanságát, mert csak a díszletnélküliséget nem lehet újrarendezni. Márpedig haboghatunk bármit korszaklezárásról, dominanciáról, rugalmatlanságól - mindezeknek igenis irreverzibilisen kell végbemennie. Előttünk lehet az a sötét tónusokkal túlfestett kép, ahogy fiaink állnak illúzióik és a beléjük nevelt elvszerű elképzeléseik csatamezején, a felébredni-nem-akarás országában: bayonette megvan, kard megvan, az aranyos mente meg van igazítva, lószerszám a kézben, szemben az ellenfél; a hátvéd gyámolatlanul bár, de egyben, a hadtápra sem lehet panasz - akkor mégis mi az, ami hiányzik? Vissza kellene ám fordulni, nézzünk csak a hátunk mögé: a parancsnoki vászonbarakk ponyváját magányosan lengeti a szél. Napóleon sátra üres. Márpedig nélküle nem lehet Waterloo sem.
* Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában. Alakítgattam, pakolgattam sorait: e bűntől sosem szabadulok már! Az első kép is természetesen őt ábrázolja, címe: Névtelen Barcelona-szurkoló tekintete szerda hajnalban.
** Jordi Roura nyilatkozata a meccset követően. Személyét provokációnak szánom!
*** A Mohácsi János rendezte Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik a semmiségbe című darab visszatérő tézismondata.
