Valószínűleg nem tévedek nagyot akkor, ha tényként megállapítom, hogy a tavalyi évben jött el végképp a pillanat, amikor mindenkinek tele lett a töke besokallt a Barça-Real meccsekkel. Egyik oldalról az éves darabszám is túllépte az ingerküszöböt, másik oldalról pedig a média is olyan szinten rákattant a témára, hogy a maradék kevéske lelkesedésünk is hamar tovatűnt.
Utólag visszanézve azt is gondolom, hogy leginkább a két csapat szurkolótáborának lett túl sok a párharcokból. Az egyik (na vajon?) a sorozatos kellemetlen végeredményeket unta meg, a másik pedig egy idő után leginkább már szánakozva figyelte a rivális vergődését, egyben kicsit belefásult a trófeák és a sikerek számolgatásába. Hogy a Madrid elleni győzelmekből és a trófeahalmozásból semennyi nem lehet elég? Hátha sikerül a posztban rávilágítanom, hogy mégse árt olykor egy kis szünet.
Valószínűleg nem tévedek nagyot akkor, ha tényként megállapítom, hogy a tavalyi évben jött el végképp a pillanat, amikor mindenkinek tele lett a töke besokallt a Barça-Real meccsekkel. Egyik oldalról az éves darabszám is túllépte az ingerküszöböt, másik oldalról pedig a média is olyan szinten rákattant a témára, hogy a maradék kevéske lelkesedésünk is hamar tovatűnt.
Utólag visszanézve azt is gondolom, hogy leginkább a két csapat szurkolótáborának lett túl sok a párharcokból. Az egyik (na vajon?) a sorozatos kellemetlen végeredményeket unta meg, a másik pedig egy idő után leginkább már szánakozva figyelte a rivális vergődését, egyben kicsit belefásult a trófeák és a sikerek számolgatásába. Hogy a Madrid elleni győzelmekből és a trófeahalmozásból semennyi nem lehet elég? Hátha sikerül a posztban rávilágítanom, hogy mégse árt olykor egy kis szünet.
Ha bevalljuk magunknak, ha nem, négy év alatt hozzászoktunk ahhoz, hogy a Barça megveri a Madridot és pont. Ha igazán őszinte akarok lenni (önmagamhoz is), a Pep-korszak arról szólt, hogy az egymás elleni meccsek előtt természetesen megadtuk a tiszteletet az ellenfélnek, ezért óvatosan esélylatolgattunk, de utólag egy pillanatig nem lepődtünk meg, hogy megint csak idecsorgott a három pont. (Vagy éppen a továbbjutás, ha oda-visszavágós párharcokról volt szó.)
Persze tavalyelőtt már jutott a „szomszédnak” egy kupagyőzelem, de ki nem szarta le nekünk ugyan nem fájt a bajnoki és pláne a BL győzelem mellett. Ugyanis egy olyan trófeáról beszélünk, amit a szűk esztendők után Madridban őrületes eufória közepette utaztattak meg a buszon (és szokatlan módon alatta is), mi meg májusban egyszerűen elintéztük az egészet egy – valljuk be – igen csak harmatos és lapos bulival a stadionban. 
Nem akarok (már megint) az értékrendekről vernyogni, meg arról, hogyan kezeljük helyén a csapat körüli eseményeket, mert éppen elégszer megtettem az előző szezonban. Azért sem akarok sokat tornázni a „becsüljük meg a sikereket…”, „legyünk hálásak, hogy ilyen fantasztikus éveket élhetünk meg a csapat mellett…” szólamokon, mert nem érzem azt, hogy az előttünk álló szezonra is mindenképpen igaz a tézis. Miért?
Egyszerűen azért, mert ez itt jelenleg a világ legjobb és legtöbbre hivatott csapata, akiktől egy rosszabb év ugyan belefér, de ezen túl semmi okom nincs alább adni a reményeimet. (Figyelem! Még mindig reményekről és lehetőségekről van szó, nem pedig minimális elvárásokról!) Mert vitatni ugyan lehet, de ha valamennyire is objektíven próbáljuk meg a helyzetet elemezni, a Barça ebben az évben is esélyese minden egyes sorozatnak, amiben elindul.
Ez a csapat fikarcnyival nem lett gyengébb, ez a játékrendszer egy pillanatig nem veszített az (ellenfelekre gyakorolt) erejéből, és bár Pep elhagyta a klubot, szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ezek a játékosok most jobban kiéheztek a sikerre, mint az utóbbi négy évben bármikor.
Tekintsük úgy, hogy a tavalyi év volt a kalkulálható veszteség, ezzel együtt tekintsük úgy is, hogy a mellébeszélések ideje lejárt (=tisztességesen megadtuk a fiúknak a kisiklás lehetőségét, de ennyi). Tekintsük úgy, hogy „bocsánatos bűn” volt a tavalyi szezon, de most aztán nem marad más, mint tökiggázon ledarálni mindenkit, aki szembejön. Amikor pedig nem megy lazából, kemény melóval, koncentrációval és kitartással hozni a pontokat, hozni a továbbjutásokat, jelen meccsre vonatkoztatva pedig hozni a trófeákat.
Rendesen elkanyarodtam a felvezetőben vázolt bizonyítási próbálkozástól, ideje visszatérnem rá. Az utóbbi évek Barça-Real párharcai leginkább olyanná váltak számunkra, mint amikor a férfiember x éve éli párjával a (szexuális) életet, és ha bevalljuk, ha nem, a dolog jelentősen veszít a fényéből, egyben az újdonság varázsából a mézeshetekhez képest. Megszokjuk, elfogadjuk, akként kezeljük, ahogy azt magával hozza az élet. Megszoktuk a Barça dominanciáját is a Madrid felett, érzésem szerint a negyedik szezon végén ezért (is) legyinthettünk megengedően a tavaszi győzelmükre reagálva.
Csakhogy szerencsés esetben a párkapcsolatokban is eljön a pillanat, amikor a fentebb vázolt férfiember ráébred arra, hogy szíve hölgye „még mindig nagyon jó bőr”. Egyéb férfiegyedek megfordulnak utána az utcán, amúgy pedig kisebb-nagyobb jelekkel kommunikálják, hogy ők bizony szívesen közelednének felé bizonyos célzatokkal. Épeszű férfiember ilyenkor ráébred arra, hogy házassági szerződést kellett volna írni csupán hozzáállás kérdése és az „unottság” máris átcsaphat vad érdeklődésbe. És szintén épeszű férfiember ilyenkor tesz is azért, hogy ismét meghódíthassa párját, de legalábbis tesz azért, hogy bebizonyítsa, ő még mindig képes agyilag megbomlani a nőért. Ugyanezt az élethelyzetet a párharcra 
fordítva én azt gondolom, eljött a pillanat, amikor észre kell vennünk, hogy az unottság ideje lejárt. A tavaszi fricskát ott és akkor ugyan lehetett könnyed legyintéssel elintézni, most viszont átlépve a „sebaj fiúk, lesz ez még jobb is”-on, nem marad más, mint kőkeményen beleállni a meccs(ek)be, és elégtételt venni azért, mert az a vereség éppen otthon esett meg velünk.
Kétsége ne legyen senkinek afelől, hogy a Real egy madridi illetőségű nagyon jó csapat. És kétsége ne legyen senkinek afelől sem, hogy bármi lesz a párharc vége, a kupát egyik csapat se fogja könnyen megkapni. Természetesen nem tudom, mi lesz a vége, arról sincs fogalmam, milyen játékképre, milyen meccs forgatókönyv(ek)re számíthatunk. Egyetlen dolog, amiben biztos vagyok: semmi kedvem még egyszer végignézni azt, hogy a Real győz a Camp Nouban! Én azt gondolom, jelen pillanatban a szurkolói életciklusunk túllépett az unott és könnyen fogadott győzelmek sorozatán, a tavaszi fricska pedig ráébresztett minket arra, hogy nagyon is akarjuk és a korábbiaknál sokkal nagyobb örömmel fogadjuk, ha mienk lesz a kupa. De mindenekelőtt azt akarjuk a legjobban, hogy legyőzzük a Realt otthon!
