Szokásom, hogy szabadidőmben olvasgatok posztokat a népsporton, elsősorban azzal a céllal, hogy tanuljak belőlük. Azért szoktam ilyen dolgokat tenni, mert hiszem, hogy akár jó egy írás, akár nem, nagyon sok tanulsággal szolgálhat annak, aki szeretne (egyre) jobb lenni ebben a blogolás témában. Érdeklődési körömből adódik, hogy a szemem hamar rákattan azokra az anyagokra, amelyekben helyet kap akár a Barça, akár valamelyik játékosa.
És mivel mostanában szinte nem található olyan írás, amelyikben - akármilyen jelzőt mellédobva - ne lenne megemlítve a téma, így olvasnivalóm is akad bőven. A "hibát akkor követtem el”, amikor egyik este lelkiismeretesen végigolvastam egy poszt alatt a kommenteket is. Az alábbi szösszenetet az a bizonyos esti olvasgatás motiválta és elképzelhető, hogy fel fog kavarni némely indulatokat, mert hogy elsősorban őszinte.
Szokásom, hogy szabadidőmben olvasgatok posztokat a népsporton, elsősorban azzal a céllal, hogy tanuljak belőlük. Azért szoktam ilyen dolgokat tenni, mert hiszem, hogy akár jó egy írás, akár nem, nagyon sok tanulsággal szolgálhat annak, aki szeretne (egyre) jobb lenni ebben a blogolás témában. Érdeklődési körömből adódik, hogy a szemem hamar rákattan azokra az anyagokra, amelyekben helyet kap akár a Barça, akár valamelyik játékosa.
És mivel mostanában szinte nem található olyan írás, amelyikben - akármilyen jelzőt mellédobva - ne lenne megemlítve a téma, így olvasnivalóm is akad bőven. A "hibát akkor követtem el”, amikor egyik este lelkiismeretesen végigolvastam egy poszt alatt a kommenteket is. Az alábbi szösszenetet az a bizonyos esti olvasgatás motiválta és elképzelhető, hogy fel fog kavarni némely indulatokat, mert hogy elsősorban őszinte.
Egyeduralom a sportban
Kezdjük mindjárt a leginkább nyilvánvalóval: senki nem szereti az egyeduralmat, ha a „vesztes” oldalon áll. Mielőtt bárki félreértené, gyorsan hozzáteszem: én sem. Értelemszerűen elfogult vagyok a Barçával szemben, de én például a Schumacher éra alatt untam meg a Forma – 1-et és azóta is úgy maradtam. Nem voltam se Schumacher, se Ferrari rajongó, egyre kevésbé kötött le az, hogy a következő futamon vajon nyer-e a német, vagy pedig nyer?
Néhány szezonon keresztül még bizakodtam, de egyre inkább a tököm ki volt azzal, hogy az egész versenysorozat csak a rajt-cél győzelmekről, meg az újabb és újabb rekordok számolgatásáról szólt. Végül rá is untam az egészre, még pedig azért (is), mert az egyeduralmon túl bohózatba fordult az egész sportág a folyamatos szabályértelmezési viták okán. Szerintem az se véletlen, ha valaki párhuzamot fedez fel az egykor a Ferrarit ért folyamatos „feljelentgetések” és a Barçával szemben mostanában gyakran megfogalmazott a bíráskodást és egyéb összeesküvés-elméleteket boncolgató kritikák között.
Mi volt az, amit abban az időben a Schumacher rajongók megéltek? Királyság, örömség, nagyarc, kinek-kinek habitusa szerint. És vajon érdekelte-e őket, hogy mit gondolnak a nem Schumacher rajongók az egészről? „Hát persze”. A típusreakciók: „csináljátok jobban, ha tudjátok…”, nehogy már MS hibája legyen, hogy a többi ennyire szar...”, „bekaphatjátok…”. Sok mindennel nem értek egyet, amivel a Barçát „vádolják”, de mindig igyekszem figyelmeztetni magam arra, hogyan gondolkodtam az említett Forma – 1-es időszakban, miközben a „másik oldalon” álltam. Javaslom mindenkinek, aki most valamelyik oldalon áll, számoljon el tízig (százig, végtelenig), mielőtt írásban közkinccsé tenné azt, amit a beidegződései diktálnak. Hátha némi gondolkodás után kevésbé lesz éle annak, amit a Barçáról ír, hátha nem is tűnik majd számára egyértelműnek, hogy mindenképpen neki van - és csakis neki lehet - igaza. Nem értek a pszichológiához, de azt hiszem, ezt hívják toleranciának, és ahogy tapasztalom, igencsak hiánycikk manapság.
Mi lesz majd a Barça egyeduralom vége? Nem kell semmilyen jóstehetség hozzá, hogy leírjam: törvényszerű bukás. Amit persze csak az ellendrukkerek fognak bukásként értelmezni és kárörvendők hada fog majd különböző fórumokon tobzódni a „haha, kellett nektek nagy pofával ugatni, most aztán jól megkaptátok” szellemében. Bennem felmerül ezzel kapcsolatban pár kérdés. Mi az a bizonyos „jól megkaptátok”, amit éppen át kellene éreznie a Barça szurkolóknak ennyi trófea és ilyen sikeres évek után?
Abszolút biztos az, hogy a Barça szurkolók (voltak) az arrogánsak és lekezelők, amikor szalad(t) a szekér? Nem lehetséges az, hogy csak kishitűek (irigyek?) gondolnak bele sok mindent a Barça szurkolók szavaiba, és emiatt értékelik bukásnak a folyamatot, nagyképűségnek a véleményeket? És nem lehetséges, hogy csak a kishitűségük (irigységük?) miatt éreznek kárörömet? Miért ne mondhatnák ki őszintén és nyugodtan a Barça szurkolók azt, hogy a csapatuk lehengerlő, meggyőző, korszakos? Talán nem igaz? Miért kellene mindenkinek szerény és vissza fogott szavakkal értékelni az eseményeket? Miért nem „mondhatja Magyarországon nyugodtan” bárki azt, hogy ez a csapat legnagyobb királyság és marha jó érzés Barça szurkolónak lenni? És legfőképp miért kell erre azonnal dobni egy „nagyképűek vagytok” címkét?
Divatdrukkerek és médiaőrület
Divatos közhelyek manapság - és nagyon sokan gondolkodás nélkül rásütik a Barçára és szurkolóira - a „divatdrukkerkedés”, meg a „hájp”. Kezdjük az elsővel. Vajon természetes folyamat az, hogy kedvenc klubot a szerint és akkor választ az ember, amikor az adott csapat éppen sikereket ér el? Szerintem abszolút normális gondolkodásra vall. Egyedi családi, baráti és lakhelyi kötődésektől eltekintve, ki az a hülye, aki abban éli ki magát, hogy a „világ legszerencsétlenebb csapatának” akar szurkolni? Szerintem semmi különleges nincs abban, hogy mivel a Barça nagyon sikeres, mostanában sokan választják kedvenc csapatuknak. Vajon el fog tűnni a „fele” ennek a hirtelen jött szurkolótábornak, amikor majd – átmenetileg – vége lesz ennek a sikersorozatnak? Elképzelhető, sőt esélyes.
Feltétlenül szükséges feltételeznünk a Barça új szurkolóiról, hogy mindegyikük el fog majd tűnni? Szerintem nem. Először talán meg kellene adni nekik a lehetőséget, hogy „bizonyítsanak”, és ha jó eséllyel „le is lécelnek”, akkor se legyünk már előre biztosak abban, hogy ők valóban divatdrukkerek, mert ez egyszerűen nem tisztességes velük szemben. Arról a sok félhülyéről már nem is akarok szólni, akik válogatás nélkül dobálják a divatdrukker jelzőt az összes Barça szurkolóra, ha észrevesznek kommentet bármelyik írás alatt. Ez utóbbi számomra leginkább azért ellentmondásos, mert az esetek legnagyobb százalékában végül kiderül, hogy egy tizenéves süti rá egy 30-40-es emberre. Amely számokból rövid matematikai művelet után kijön az, hogy melyik fél szurkol nagyobb eséllyel hosszabb ideje kedvenc csapatának, egyben az is, mennyire értelmes a divatdrukker jelzőt ész nélkül dobálgatni. 
Ejtsünk (jó) néhány szót a médiaőrületről, mert ebben is van érdekesség bőven. Van ez az izé most a Barça körül? Attól függ, honnan nézzük. Egy ellendrukker szemében már az is „hájp” lesz, ha egy héten két írásban megemlítik a Barçát, pláne ha Messit. A „gond” az, hogy nem egy héten kétszer említik meg, inkább (majdnem) mindenki legalább egy utalás erejéig megemlíti a csapatot, vagy valamelyik tagját, aki (nem csak) fociról (véleményt) ír.
A Barça etalon lett és kiváló reklámfelület is, így pedig valóban alapjaiban meghatározza korunk fociját, és nagyon sokan - abszolút nem életszerű helyzetekben - élnek a klub és játékosai nevében rejlő „eladhatósággal”. De akarják-e vajon a Barça szurkolók azt, hogy az atlétikai EB 4*100-as váltószáma közben valami hülyének eszébe jusson párhuzamot felfedezni az FC Barcelona futballcsapata és az egyik futó bal oldali fülcimpája között? Nos közlöm mindenkivel: nem! Rohadtul nem akarja egyetlen Barça szurkoló se, hogy lépten-nyomon a csapattal példálózzanak, de nagyjából nulla dolgot tehet ellene. Sőt azt is megkockáztatom, néhányan azt se bánnák, ha sokkal kevesebb szó esne a csapatról, még akkor is, ha egyben ez azt jelentené, hogy kevésbé sikeres időszakot él meg a klub és szurkolói is. Értelmes dolog tehát ezt a „hájp” ügyet „vádként” megfogalmazni a Barça szurkolókkal szemben és általánosságként bedobni akkor, amikor már minden más érv elfogyott?
Van még a fejemben némi további adalék is a Barcelona vs. médiaőrület témakörhöz. Rajtam kívül senkinek nem furcsa az, hogy meglehetősen sok írásban elhelyezésre kerül egy „buzi Xavi”, egy „buzi Barça” és társai kitétel? Azon se csodálkozik senki, hogy ezek a megjegyzések aratják a legnagyobb sikereket még akkor is, ha amúgy a téma kapcsán értelme nem volt megemlíteni a Barcelonát? Az se tűnik fel senkinek, hogy a „buzi” jelzőt legnagyobb ovációval fogadók írják be kommentként egy a Barçáról pozitív véleményt tartalmazó poszt alá, hogy „ne már megint erről a kibaszott Barcelonáról kelljen olvasni, mer’ a tököm kivan már vele”? Senki nem érzi az ellentmondást abban, hogy a „buzi Xavizás”-okat örvendezés moraja lengi körül, amikor pedig valaki „veszi a bátorságot” és nem csak ócsárolja a csapatot, akkor röpködnek a „hájp” kitételek a kommentekben? Nekem ez nagyon durva ellentmondásnak tűnik, talán nem ártana egy kicsit elgondolkodni rajta.
Ellendrukkerek
Én személy szerint semmi kivetni valót nem találnék abban, ha a madridisták lennének azok, akik a legdurvábban jönnének a színészkedéssel, meg bírózással. Nekik lenne a legtöbb alapjuk gyűlölködni, acsarkodni, azonban - ahhoz képest amennyire okuk lehetne rá! - mégse teszik. Elsősorban a saját csapatukkal foglalkoznak, még akkor is, ha teljesen normális módon várják-remélik a Barça pontvesztéseit, azoknak nyilván örülnek és beszélnek arról is, hogyan érinti ez az ő csapatukat. De mind ezeken túl - egy-két receptre felírt idiótát leszámítva - számomra a leginkább sportszerű vetélytársakká lettek az utóbbi időszakban. Őszintén remélem, hogy amikor majd megfordul az erősorrend a két csapat között (mert egyszer meg fog történni), a Barça szurkolók is hasonló sportszerűséggel kezelik a helyzetet, mint ahogy a LEGNAGYOBB rivális szurkolói teszik azt ebben a számukra nagyon nehezen viselhető időszakban. 
Viszont egy dolgot nagyon nem szabad elfelejteni ezzel kapcsolatban: a Real Madrid és a Barcelona csapata heti szinten "megmérkőzik egymással" egyszerűen azért, mert az összes versenysorozatban folyamatosan érdekeltek egymás meccseiben! Ezzel szemben viszont semmilyen formában nem tudom elfogadni azt, hogy nem közvetlen összefüggésben levő bajnokságok szurkolói miért érzik szükségét lépten-nyomon hangoztatni és gusztustalan módon megfogalmazni a Barça iránti gyűlöletüket? (Nem véletlenül írtam gyűlöletet, mert sok komment hangnemét lehetetlen ennél enyhébb jelzővel minősíteni.)
Jelenleg ott tartunk, hogy divat lett napi szinten évekkel ezelőtti „sérelmeket” felhánytorgatni szimplán okádék stílusban megfogalmazva. Azon túl, hogy Barcelona szurkolóként nyilván nem tetszik, gyakran megfordul a fejemben az is, milyen ember lehet az, aki ilyen gyűlölettel teli acsarkodásra képes, miközben évekkel ezelőtt megélt sérelmeket fogalmaz meg vádként? Ő vajon olyan ember, aki majd a negyven éves gyereke fejéhez is naponta hozzávágja azt a bizonyos matek egyest, amit szerencsétlen még az általános iskolában szedett be harmadikban? És vajon meg fog-e lepődni azon, amikor egyszer csak egy fejsze landol az agyán belül ezért a folyamatos baszogatásért cserébe? 
A stíluson túl is folyamatosan bedobált (nevetséges) álérvek és tömegesen olvasható marhaságok találhatók szerte a neten, melyek szerint a Barça érdemtelenül nyert mindent(!), mert a játékosok „színészkednek” és/vagy „csalnak”. Vagy például külön kedvencem az, amikor azzal tekint bárki lezártnak egy párbeszédet, hogy „UEFA bérencek ne szóljanak egy szót se”. Komolyan nem értem, honnan jönnek ezek a gondolatok! Miért gondolja bárki értelmes ember, hogy ezek érvek, pláne, hogy elfogadható nézőpontok?
Amikor sorozatosan ezeket a Barça ellenes véleményeket olvasom, erősen él bennem a gyanú egyes „szurkolók” esetében, hogy inkább valami ellen vannak, nem pedig valami mellett. A fene fogja kikeresgetni a kommentek és posztok összetételét, de érzésre az jön le, hogy vannak emberek, akik többet foglalkoznak a Barcelonával, mint a saját csapatukkal. Már pedig ebben az esetben érdemes lenne elgondolkodniuk azon, valójában az adott csapat szurkolójának tekinthetik-e magukat? Vagy egyszerűen csak elvbaráti támogatást és (vélt) erkölcsi alapot találnak kedvenc(?) csapatukban, hogy gyűlöletük tárgyát kedvükre ócsárolhassák?
Nyilván nem kell mindenkinek kedvelni a Barcelonát, nyilván nem nagy öröm, ha egy szurkoló kedvenc csapatát legyőzi a Barcelona, és nyilván nem kell örülni annak, hogy a médiában ennyire gyakran szerepel a csapat és játékosai. De szerintem érdemes lenne elgondolkodni és erősen tompítani a Barçára dobált jelzőket még akkor is, ha az internet névtelensége mögé bújva következmények nélkül leírhat bárki bármit. Ugyanígy szerintem érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy minden egyes alkalommal érdemes-e közkinccsé tenni a Barça gyűlöletet, mert egyáltalán nem biztos, hogy arra mindenki és minden fórumon kíváncsi. Lehet, hogy néhányan most meg fognak lepődni, de éppen annyira unalmas már a Barcelona elleni gyűlöletet „hallgatni”, amennyire unalmas az, hogy a csapból is ez a csapat folyik.
Van némi elképzelésem arról, hogy őszintesége okán milyen reakciókra számíthat az írás, ezért zárásként mindenképpen fontosnak tartom megjegyezni: akinek nem Inge… … annak Brünhilde a zsánere.
